Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Dobai Péterrel

A hetvenes évek elején szinte berobbantál a magyar irodalomba, mégpedig úgy, hogy kihagytad az úgynevezett mestereket, elődöket. A költészetben Juhász Ferencre és Nagy Lászlóra gondolok, prózában pedig elsősorban Krúdyra és Móriczra. Teljesen új, és teljesen önálló irodalmat hoztál létre. Vajon miért volt ez a „kikerülés”?

Hát nézd... Lehet, hogy az ember valamit kikerül, és aztán később újra találkozik vele, de az előbbi felsorolásnál maradva, most már egészen biztosan tudom magamról, hogy Krúdyt én egyetemista koromban, a tengerészettől leszerelve, azért kerültem ki, mert az egész magyar irodalom úgy, ahogy volt, kikerülte. De Krúdyval a későbbiekben újra meg újra találkoztam, újra meg újra olvastam és olvasom ma is. Ugyanezt mondhatom Cholm' y Viktorról, Cholnoky Lászlóról, Csáth Gézáról, vagy Lövik Károlyról, tehát őket nemhogy „kikerültem”, hanem folyamatosan, ma is „találkozom” velük, mint olvasó. Viszont akiket még szóba hoztál, azokkal kapcsolatban már más a helyzet. Most persze ilyen laza felsorolásban nem akarok messze elmenni, hogy minden magyarázat nélkül csak egy nevet kiragadok, de véletlenül együtt hangzott el Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak a neve. Én kamaszkoromban kívülről tudtam Juhász verseit, és nagyszerűen és csodálatosan hatottak ezek a versek a maguk idejében. Nagy Lászlóról, akit változatlanul nem vallhatok mondjuk mesteremnek vagy elődnek, de még teljesen rokonérzelműnek sem önmagámmal, elmondhatom azt, hogy Nagy László azzal, amit írt és ahogyan leélte az életét: nekem imponáló és a nagyságra figyelmeztet. És ez így rendben is van. És nyomatékosan ismétlem, hogy ez a bizonyos „kikerülés”, ami jó megközelítés egy ilyen beszélgetésben bárkivel kapcsolatban, aki elkezd írni, ez nem úgy történt, hogy utána az ember ne lett volna rákényszerülve a véletlenek vagy az* események folytán, hogy újra találkozzon ezekkel az emberekkel. De el kell mondjam azt is, hogy a Cholnokyakról, Csáthról, Lovikról ebben a korban végképp nem esik szó, tehát nem véletlen, hogy a velük való „találkozás” már csak jóval az egyetem után jött létre, és tart ma is. „Nem véletlen”, mondom, ez azt jelenti, hogy annyi szerencsém már a születésemkor megadatott, hogy nem volt irodalomtörténész az apám, aki esetleg titokban felhívhatta volna a figyelmemet ezekre a magyar írókra.

És te hogyan lettél író?

Kamaszkoromban rengeteg verset olvastam, főleg Kosztolányit és Babitsot, és ezeket kívülről tudtam. A Hajnali részegség-et most is tudom kívülről. Ez azért volt, vagy azért lehetett, mert a háborúban bombatalálatot kapott a szüleim lakása, és ahogy a bútorokat mentették és átköltöztünk egy másik helyre, végül is egy egész csomó könyv egy ládába került. És én ezt egy alkalommal, 12—13 éves koromban felfedeztem. Ez a felfedezés természetesen intenzív olvasási rohamot indított el bennem. Azóta sem olvastam annyit, mint akkor, még az egyetemi éveim alatt sem. Ennek — gondolom —, már bizonyos köze lehetett az íráshoz, noha akkor még nem írtam. Ahol viszont az első verseim megjelentek, meg ahová sok személyes élmény, impresszió, és mély hűség is köt, az az Eötvös gimnázium. Ahol a diákok összeadott pénzéből, az Eötvös Diák-ban havonta jelentek meg a verseim. Az Eötvös gimnáziumban olyan kitűnő tanárok voltak, akiknek a helyét, nyomát hiába kerestem azután, hogy a tengerészettől leszerelve, elvégezve az egyetemet, mint gyakorló tanár, félévet én is gimnáziumban töl1000