Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Csűrös Miklós: Két antológiáról
javát tartalmazza, amelyeket a megye „irodalomalkotó ifjúsága” a VIT alkalmából kiírt pályázatra beküldött (összeállította Botár Attila és Patka László, válogatta Nagy Gáspár). A beköszöntő előszavak sugallta — sajnos pongyolán, sietősen fogalmazott — szándékok, programok hasonló célra vallanak a két kötetben, a kiemelhető gondolatok: elkötelezett, szolgálni, de nem kiszolgálni akaró tiszta beszéd „idevalósi dolgainkról”, mindennapjainkról, „alkotó azonosulás ... önmagunkkal”, a munkával. A művek elrendezése és az olvasó informálása a veszprémi kiadványban sikerült jobban; egyszerűségében meggyőző a szerzők abc-rendjét követő szerkezet, értékelő szándékra vall az írások számának vagy terjedelmének differenciálása, fontos eligazítást adnak a tömör életrajzi adatok. A miskolci antológiát kivált ez utóbbiak hiánya teszi nehezebben kezelhetővé, de az egyazon költőtől-írótól származó művek szétaprózása, kétQiárom tömbben való közlése is vitatható elgondolás. A színvonal ingadozását, a suta megoldások előfordulását a pályakezdés, a fiatalíróság természetes velejárójának szokás tekinteni, ebből a két antológiából is jócskán idézhetnénk példákat technikai, mesterségbeli fogyatékosságokra. Nyelvi, alaktani hibákra gondolunk („A még nem elégek / kivont kardjával jöttem”), túlkombinált, zavaros képekre („Tekintetek lézersugarában / létünk magja olykor megfogan. / Szövetségre lépünk agyat agyba öltve” stb.), egyéni leleménynek hitt ficamos szóképzésekre („Lányálmok gonddá asszonyulnak”) és hasonlókra. A stilisztikai vértezetlen- ség mélyebb oka többnyire mégis szemléleti: a szerepnélküliségtől való félelem, az emberi és költői funkció elbizonytalanodása a beváltnak, megbízhatónak hitt, eltanulható gesztusok iránt támaszt érdeklődést, de a másodlagosság érzete túlkompen- zációra, harsányságra, nyakatekert fogalmazásra ösztökél. Az átvett attitűd, pontosabban a belőle alakított póz lehet a társadalmi és nemzeti elkötelezettség vezércikkszerű deklarálása („meg kell nekünk tanulni ezt a szót magyar / enélkül részeg kártyavárakat építenénk mi”), egyfajta tragikus magyarság- és önszemlélet biblikus „látomásokká” stilizálása („Heródes által teremtetett a Vég / — s megtaláltam szívem Olajfák Hegyét”), lehet érzelmes beleolvadás a kisemberek idillé szelídített világába („A vásárcsarnok kedves jószágát / dédelgetem, míg a szívem hozom.”), vagy éppen a mítosz groteszk átértelmezése egy-egy önmagában netán nem is szellemtelen, de mindenképpen túlértékelt ötlet révén („A / be / épített / Kő / míves / Kelemennék / Minő / sége / a / tervezett / nél / ismét / rosszabb” stb.). A prózaírók, hasonlóképpen, olyan szereplehetőségekkel és kifejezési formákkal küszködnek, amelyek túlzásaikkal, torzulásaikkal együtt országos kiadványokban is tipikusaknak számítanak. Az egyik véglet a felszínihez tapadó, naturalista valószerűség-igény, olyan földhözragadt hétköznapiság, amely pl. egy rossz házasság poklából alig érzékeltet többet, mint hogy a férj habzsolásáért, csámcsogásáért a „dúsmellű” asszony a szexuális ingerlésnek és az örömök megvonásának kiszámított kombinációjával áll bosszút; a másik jellegzetes változat az elvontabb gondolatiság példázat, parabola általi érvényesítése, mondjuk, Don Quijote történetének, a szélmalomharcnak sokadik parafrázisa, ezúttal annak a cinkosan megbocsátó kritikának a szellemében, amely az értelmetlen, önpusztító szerepek tudatos (ironikus-patetikus) végigjátszásának kijár. A klisék csábító sokasága, az eredeti megszólalás nehézsége eleve megnöveli az érdekét és értékét azoknak a vállalkozásoknak, melyek távol maradnak a „lesüllyedt” kulturális javak végkiárusításáról, s divatoktól függetlenül törnek igaz, hiteles, sorsértelmező és -ábrázoló művek létrehozására. Biztató, hogy mindkét antológiában találkozunk ilyenekkel — sajátos műfaji megoszlásban: a miskolciak inkább a novellisztikában jelentkeznek figyelemre méltó, nem gáncstalan, de ígéretesen izgalmas kísérletekkel, míg a veszprémi kötetnek a líra az erőssége, ami talán a hagyományok, műfajtörténeti előzmények, de a tájak, vidékek, életformák stílusának különbségeivel is magyarázható. Az És mégsem elégia ... kórusából mindenesetre fölismerhetően hallatszik ki Hajdú Gábor néhol publicisztikusan sietőssé váló, de egy bonyolult kor s egy zaklatott életforma ritmusát követő elbeszélő hangja, Bogár Imre élő beszédhez alkalmazkodó, keserűen önironikus novella-monológja, vagy akár Hegyi Béla „hagyományosabb” eszközöket alkalmazó, együttérző rekviemje egy életében-halálá991