Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰVÉSZET - Szelestey László: Geszler Mária műhelyében
Előző alkalommal a heverő még némi szabad helyet adó szigetként emelkedett ki a műterem áttekinthetetlen zűrzavarából. A nyers agyag, a kész és félkész kerámiák, a íestékes, a mázas edények, a gipszlapok, mint hajótörés' után a 'hányódó roncsdarabok vették körül a festékes szőnyeggel letakart fekvőhelyet. Időközben a hullámok ezen is átcsaptak, s nyers agyaghalmokat, kerámiákat hagytak rajt. Geszler Máriának beteg a kislánya. Férjével megbeszéli a teendőket. Nézelődni szeretnék, de még lépni sem tudok. Mintha csak egy agyagból, kerámiából épült, s időközben leomlott mini Bábel-torony maradványai hevemének a lábam előtt. Legtöbbnek még a rendeltetését sem ismerem. El lehet itt igazodni, lehet itt dolgozni? Eszembe jut a múltkori magyarázat: — Nekem így jó. Mindent magam előtt látok. A rossz kerámiák ingerelnek, hogy csináljak jobbakat, foglalkozzam azokkal a munkákkal, amiket még nem tudtam megoldani. — Ez a sok kerámia gyakran becsapja az embert — tér vissza a kerámikus, (Még előzőleg megegyeztünk: nincs művész, csak kerámikus vagy iparos!) — Azt hiszi, sok munkája van, a kiállításon meg kiderül, hogy alig tud valamit bemutatni. — Jöjjön, menjünk le a lakásba, ott mégis nagyobb a hely — invitál zavaromat látva. Sietve elhárít néhány akadályt s lekísér az alsó szintre. Nagy, ovális, esztergált lábú asztalhoz ülünk. Körben antik bútorok, biedermeier székek, egy ebédlőszekrény szép copf véretekkel, az üveg mögött porcelán- és üvegkészletek, az ablak előtt régi varrógép. Csak a szecessziós rézlámpák lopnak be némi mozgalmasságot, nyugtalanságot ebbe a hangsúlyozott megállapodottságba. Kissé színtelenebb, de jóval áttekinthetőbb, nyugodtabb ez a lenti világ. Geszler Mária három éve lakik családjával ebben a műtermes lakásban. Nem messze Szombathely szimbóluma, a Felszabadulási emlékmű térbefeszülő, szárnyakat idéző szokatlan formái, a közelben park, s mindenütt zödd. A belváros zajos forgataga után békés oázisnak tűnik ez a kertes családi házakkal körülvett kétszintes épület. Üjra magamra hagy. Közben van időm gondolkodni, hogyan lehetne leírni Geszler Máriát. Mozgékony, karcsú, nyúlánk termetével nem mindennapi jelenség — írom le az előttem levő papírra. De sietve át is húzom. Semmi olyant nem mondtam vele, ami csak rá lenne jellemző. Geszler Mária engem valamiképp a századvég romantikus, kissé talányos, kiismerhetetlen orosz asszonyaira emlékeztet. Szertelen, beszélgetés közben könnyen lelkesedő, hamar felizzó, de pillanatok alatt el is bizonytalanodó. Kávét hoz. Miután szemben velem leül, az 'asztalra mutat: — Valaha Görgey ült mellette. — Sajnos a hosszú térítőtől nem látom, milyen is igazából. Inkább a kerámikus gyönyörű hímzett blúzát figyelem. Még abból az időből való, amikor a kalocsaiak is a fehér színt tartották a legszebbnek. — Mindig szerettem a romantikus ruhákat — lelkesedik, s szinte minden átmenet nélkül kezd mesélni az ungvári Tinakó nagymamáról, az ottani környezetről, az egykor látott ezerszínű világról. Annyira figyelem, hogy közben elfelejtem a magnót bekapcsolni. Most bosszant, hogy adós maradok a TUmkó 'ősök, a Bakuban, Szibériában olajat kereső nagyapa érzékletes leírásával. Előzőleg néhány kérdést leírtam, meg is beszéltük. Most mégis elteszem a listát, e csapongó beszélgetésben úgy sem venném hasznát. Valamit azonban csak kell kérdezni. Mondjon valamit a családjáról? Muzsikus családban nőttem fel. A Geszler nagyapa zeneszerző s a régi Nemzeti Zenede — ugye milyen aranyos — igazgatója volt. Apukám is zeneszerző, egyik húgom csellista, a másik fuvolás, a harmadik zongorista. Csak én fajzottam el... •Geszler Mária 1979-ben munkásságának elismeréseként Munkácsy-dljban részesült. Szerkesztő* ségünk ezzel az Interjúval üdvözli a művészt. 972