Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰVÉSZET - Szelestey László: Geszler Mária műhelyében
De csak azért, mert elvágta az ujját. Igen, ma sem tudom behajlítani. Csellistának készültem én is, de ezért nem lehettem zenész. Pedig baba korom óta Bachon nevelkedtem. Milyen volt az otthoni környezet? Nagyon egyszerű. Thonet-székeken ültünk. Szerintem a zenei műveltség is kihat a képzőművészeti, iparművészeti tevékenységre. Ennek ellenére is nagyon nehéz volt a kezdés. Én nem jártam képzőművészeti gimnáziumba. Manuálisan is igen ügyetlen voltam ... vagyok is. Ezért nekem tízszer nehezebben megy minden. Iszonyú mennyiségű selejtet termelek. Rossz, repedt, csúnya dolgokat. Ezért aztán nagyon drágán dolgozom. — Elgondolkodik. — Ez mind az ügyetlenség, az ízléstelenség következménye. Aztán nálam az is baj, hogy annyira a kifejezéssel törődöm elsődlegesen, hogy munka közben szinte mindent elfelejtek, amit tanultam, amit valaha tudtam. Mindig, minden munkámnál élőről kezdem a szakmát. Bár, ki tudja, talán előnye is van ennek... Éspedig? Talán, hogy őszinte, amit csinálok. Nem maniros. Nem vagyok született kerámikus, csak egy szorgalmas iparos. Azt vallom, hogy mindent meg lehet tanulni, mindent el lehet idővel sajátítani. Nagy nehezen én is megtanultam korongozni. Ha már nem lehettem zenész, megpróbálom a kerámia nyelvén kifejezni magam. Hogyan emlékszik vissza az indulásra? Szinte a nulláról indultam. A főiskolán az osztálytársaim műveltségére támaszkodtam. A Polgár Ildikótól és másoktól is láttam hogy, a görög művészeti könyveket kell bújni, meg a Néprajzi Múzeum kerámiáit, az archaikus görög szobrok reprodukcióit kell nézni. Aztán nagyon nagy élményt jelentett nekem Hódmezővásárhely, az ottani művésztelep. Sokat tanultam itt, de ennél is többet jelentett nekem, az abszolút városi, bérház gyereknek... Hát, szóval ez olyan volt, hogy nem is tudok róla beszélni. Gondolja csak el, ezelőtt miég falusi házat sem láttam. Tehenet is csak az állatkertben. — Felnevet. — Emlékszem, kettő volt, s én akikor, tizenkilenc évesen láttam életemben először..., amikor kimentünk rajzolni, krokizni. Aztán Vásárhelyen ízleltem meg először az ezüst színű, porszagú levegőt. Itt éreztem meg a nagy terek szívását, hogy milyen leírhatatlan érzés egyedül lenni a nagy égbolt alatt. De ez volt az első igazi műhely is számomra. Az ottani múzeumban, s a vásárhelyi művészeknél láthattam azt a sok-sok gyönyörű gyűjtött kerámiaedényt. Kezdetben kuglófsütőket idéző kerámiákkal próbálkozott. Az ember első és legfontosabb témája fiatal korában önmaga. Nálam is így volt ez. Mindig szerettem a romantikus ruhákat, a nagy csipkegallérokat. Ezt próbáltam valahogy kerámiában is megfogalmazni. Tényleg hasonlított a kuglófsütőkre — talán bele is játszott az emlékük, nem vonom kétségbe —, benne önmagam, középen a fej. Később meg hullámokat, halakat rajzoltam ebbe a formába. S mindenféle gyöngyöket, kavicsokat raktam bele, mert ezeket is nagyon szerettem. Idővel pedig, mintha már ezek a tálak kifeküdtek volna, táblákat próbáltam csinálni. Mielőtt továbbmennénk, a főiskola után hol helyezkedett el? Vásárhelyre szerettem volna menni, a Majolikába — tervezőnek. A főiskola után három hónapig még ott dolgoztam. De nem volt hely. A magyarszombatfai Kerámiagyárból viszont elment egy osztálytársam, az ő helyére mentem dolgozni. Tizenegy 973
