Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰVÉSZET - Paolo Santarcangeli: Ország Lili
PAOLO SANTARCANGELI Ország Lili Utolsó levelében (július 5.) boldogan írta: „ .. . Űj lakást kaptam! A Várban! Most már innen írok. Van egy nagy műtermem, egy külön szobám; külön konyha és külön mellékhelyiségek, sőt az előszoba olyan nagy, hogy nemcsak egy ember fér el benne, mint a régiben. Palotának érzem és alig van kedvem innen kimozdulni ... Sajnos egészségi állapotom erősen leromlott, de majd csak ösz- szeszedem .magam. Kiállításra készülőik, 1979-ben a Műcsarnokban kb. 90 képpel ... Mikor jön Pestre? Meg kell látogatnia a „várkisasszonyt”!” Szeptember második felében voltam Pesten, rövid pár napra: nem látogattam meg. Arról, hogy akkor már betegen feküdt, természetesen nem voltam értesülve. Magam se tudom, hiszek-e vagy nem az úgynevezett „titkos sugallatokban”: valami, valahogy mégis visszarántott. Olcsó mentelmem volna erre, hogy ottlétem alatt valóiban sok dolgom volt, és telefonja nem lévén, arról sem tudtam volna bizonyosságot szerezni, hogy otthon találom-e, viszont kétszer is elmentem „várpalotája” előtt, anélkül, hogy felmentem volna hozzá. Valami rejtélyes hang mégiscsak gátolt. Most, hogy késő, rettenetesen szégyellem, hogy engedtem a hangnak. Mert tudom, hogy szeretett és becsült. Minden művésznél — jó-e, rossz-e — nem tudom, ösztönösen emberi voltát keresem, talán nem elengedhetetlen de okvetlenül hasznos kulcsként, miint kommentárt és magyarázatot alkotásához, anélkül, hogy meghatározó mércévé avatnám. Nos, Ország Lili elsősorban teljes ember, becsületes ember, jóbarát volt. Ennek függvényeként, munkájának nemcsak híve és hirdetője, hanem megszállottja. Tudatos és erős alkotó; s amellett (szerencséjére vagy nem?) izig- vérig nőies. Azon felül és belül tragikus hősnő, az Antigonék vagy inkább a bibliai jósnők fajtájából. Szeretném azokat a sablonos lélektani következtetéseket elkerülni, amik már-már gyanús biztonsággal magyaráznak meg mindent, habár csak „post factum”; de mégsem hallgatható el — már amennyire gyér számú és szórványos beszélgetéseinkből évről tudomást szerezhettem és amennyire ezt az elemi diszkréció megengedi —, hogy életének kezdete és folytatása más külsőleg sem volt könnyű: sivár, félig elhagyatott, nehéz gyerekkora korán iktatta leikébe később reflexszerűvé vált félelmeit; utána sem kapott annyi meleget, amennyit 969 művészet:
