Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Zalán Tibor: Arctalan nemzedék
Az említett fiatal nem jellegzetes képviselője az „arctalan nemzedéknek”, öt ugyanúgy kiveti magából ez a szervezetlen, de legjobb képviselőiben öntudatos közösség, mint bármely kisebbség azt a tagját, mely elhagyja kisebbségi létezését bizonyos előnyök várandóságával. Természetesen ez a „követelmény-rendszer” kódex nélküli, nem hivatalos, így az előbb leírtak is megtámadhatók. Tárgyi bizonyítékokkal nem kívánom az elmondott takat alátámasztani, írásom jellegéből adódóan. d) nem jelentkezik önmaga által létresegített minőségi rntológiákkal Miért nem? , Nem túlzás megállapítani, hogy a nemzedéki lét egyik legfontosabb, s a felszínen megjelenő, az összetartozást demonstrálni hivatott gesztusa az antológiák közrebocsátása. A gyakorlat nálunk ismét csak megejtő: egyre több helyi és központi antológia lát napvilágot, ebből arra kéne következtetnünk, maximális segítséget kapnak fiataljaink, a jelentkezni akarókat azonnal és menthetetlenül felkarolják. Ha viszont közelebbről vizsgáljuk meg a jelenséget, ha szemünk hozzászokik a csillogáshoz, és túl tud tekinteni azon, optimizmusunk rémülten fáról vissza előretolt állásaiból; mosolyunkba keserűség keveredik, csalódás. Mert. A vidéki antológiákat nem lehet nemzedéki megnyilatkozásnak tekinteni, illetve lehet, de éppen nem lényeges létrejöttükkor a nemzedéki összetartozás. Meghatározóbb jegy a helyiség. Hogy azután ez mennyiben fordul és mikor provincializmusba, az szerkesztői gondosság és ízlés kérdése. Az se mindenkor. A vidéken megjelenő összeállítások gazdái, engedélyezői a vidéki (városi, megyei) tanácsi, egyéb tömegszervezeti fórumok. Hogy az anyagból (Kiadói Főigazgatóság, Kulturális Minisztérium által elfogadott antológiatervről van pl. szó) mennyi és mi marad a megjelenés időpontjára, kiszámíthatatlan. Éppen a benne szereplő fiataloknak lesz esetleg legkevesebb közük a megjelenő kiadványhoz; a különböző hivatali jelentésekben azonban, a heréi és foka, azaz sikeressége mértékében kap súlyt, fontosságot, helyet:' a „fiatalok antológiája”. A központi antológiák ennek éppen az ellenkezőjét teszik, központi, így általánosabb (nagyvonalúbb?) jellegük miatt. Egy-egy kiadvány elkészítésekor, összeállításakor mindenkit számbavesznek, aki él, mozog, s a tolla alól kiolvasható betű- és írásjelek kerülnek kd A központi rendezőelv tehát a mennyiség lesz, s a mennyiségi növelés legfontosabb kísérőeleme a középszerűség. A túl jó és túl rossz versek elkerülik a nyomtatás általi megdicsőülést, viszont a központi mintára hasonlító, ahhoz közelítő írások minden nehézség nélkül átjutnak a rostán. Ez az a paradox pillanat tehát, amikor nem az ellen tiltakozunk, hogy nem foglalkoznak a legfiatalabb generációval, hanem az a kifogásunk, hogy foglalkoznak, túlzott mértékben is. Jó lenne, ha tudatosulna bennünk, hogy a rendszeres elhanyagolást nem tudjuk helyre hozni egy „mindent és mindenkit átfogó, átölelő gesztussal”. Ez így rosszul-foglalkozás. Emellett a központi antológiák felőlük a hivatalosság — néha a hivataldság — orcáját, így nem csak esztétikai, de politikai problémamentességre, jólfésültségre kell törekedniük jellegükből következően. Viszont: a mechanizmus ekkor megfelel a központi tűzoltó elvnek. Hogy tudatos-e, vagy spontán kifejlődött, kézenfekvő eszköze a konszolidációnak, még nem lehet eldönteni. De az már bizonyos, hogy jelentős mértékben járul hozzá a fiatalok teljesítményeinek (teljesítő-képességeinek) összemosásában, jeUegtelenítésóben, vagy, hogy, ne legyünk hűtlenek 'kiinduló terminusunkhoz: arctalanításához. Tehát sem a lokális, mert csak kísérletezgetés szinten maradhatnak, sem a központi, ment jeliegéből fakadóan manipulált, antológiasaervezések nem járhatnak kellő eredménnyel, vagy legyünk kicsit pragmatisták: kellő haszonnal a fiatal költők számára. 962
