Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Ördögh Szilveszter: Veres Péter
„ ... az én becsvágyam elsősorban irodalmi volt. Nagyon jó, nagyon szép és — nagyon fontos könyveket írni: nekem ez volt a forradalmi tett.” Tudta írásai értékét — ezért jegyezhette föl élete végén: „Milyen jó volna remekműveket írni!” Tisztában volt a remekmű kritériumaival: „A nagyság sugarát vetni a szépen megírt igazra: ennél nem lehetett magasabb cél. Ezt tudni könnyű, elérni a legnagyobb, amit író elérhet.” Nem csupán önnön életével, életművével is számot vetett: .......ma már tudom: bizonyos értelemben elpazarlódott a kezemen az az eg yedülálló élményanyag, amelyet majdnem ötven éves koromig, mint igazi parasztember, bérmunkás és földmívelő, felszedhettem.” „ ... Én, a józanság megszállottja, mindig csak utólag ismertem fel —• ha egyáltalán felismertem —, mit miért tettem, mit miért írtam.” Túlságosan szigorúnak, önmarcangolónak tűnnek ezek a följegyzések — de nélkülük nem lehetne hitele a verespéteri megszállottságnak, „naivitásnak”, könyörtelen őszinteségnek, igazságratörekvésnek. Mindig vállalta a társadalmi-történelmi helyzet rámért szerepét, s ha vállalta, „végig is játszotta”. Nem egyensúlyozott a politika és az irodalom végletei között saját hasznára, ha „taktikázott”, mindig a „nép érdekében” tette, és elismerte. Nyílt ember volt — nem tagadott le semmit önmagából. Mégis: soha nem érzi az olvasó, hogy Veres Péter csak önmagáért volt nyitott — mindig másokért, példaként. „Nagyon nehéz nem pesszimistának lenni a világ és az emberi nem sorsát illetően, még nehezebb ez a mi kis ügyünkben, a magyarság önfenntartásának kérdéseiben: hogy lesz, mint lesz, milyen sodor ragad magával megint bennünket? Mondom: nehéz nem pesszimistának lenni. Ügy látszik, ez már inkább természet dolga, mint az elemző észé, de bennem a reményé az erősebb.” „Valóban nem tudom micsoda az ember, nem tudja senki. De ez az ember azon töri a fejét, hogy micsoda is ő és a történelme miért a társas őrület történelme. És ez az ember azon töri a fejét, hogy a társas őrület történelméből a társas okosság történelme legyen. Hogy ez lehetetlen? Ne mondjunk semmi lehetetlent, ha emberről van szó.” Azért kereste egész életében a legalapvetőbb igazságokat („ . .. amely egyformán érvényes fenn és lenn, ma és holnap, és ami nem lehet más, mint minden élet törvénye ... hogy minden és mindenki élni akar ... boldoggá lenni, táplálkozni, szeretkezni, egyben-másban gyönyörködni, némelyik ezenfelül még ’sikert’ is szeretne ’aratni’, ’valamivé’ vagy ’valakivé’ szeretne lenni...”), hogy az egyes ember és a közösség fölismerve hasznosíthassa azokat. Tudta, hogy „Az író feladata sohasem az öntudatlan egész, hanem a tudatosítható egyesek formálása, mert rajtuk keresztül lehet az egészet formálni. Bennük él, teljesül a közösség, az osztály öntudata, szellemisége”. Halála után is érvényes első jelentős művének, a Számadásnak önjellemző mondata: „A szívem az osztályomé, a lelkem a szépségé, az eszem a szocializmusé.” És minden írásából újra halljuk az olvasót célzó kérdését — aki íme, okulhatott az ő példáján —: „ ... mit kezdesz ezzel az egy életteddel? Mire teszed fel?” 85
