Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Lőrinczy Huba: Pszichologizmus és érzelmesség. (Egy tétova kísérlet regénydokumentuma - Török Gyula: Íkrek)
LŐRINCZY HUBA Pszichologizmus és érzelmesség EGY TÉTOVA KÍSÉRLET REGÉNY DOKUMENTUMA — TÖRÖK GYULA: IKREK Kilencven esztendeje 1888-ban született, s hatvan éve 1918-ban már el is hunyt Török Gyula, a magyar századelő érdekes és mellőzhetetlenül fontos, bár — életművének egészét tekintve — csupán a második vonalba tartozó prózaírója. A Nyugat hőskorában, irodalmunk gyönyörű újjászületésének évtizedében tevékenykedett, mind szorosabb szövetségben a művészeti progresszióval, Krúdy, Juhász Gyula és mások barátjaként. A hamar ellobbanó tehetségek közül való volt, ám hagyatéka így sem csekély. Újságot csinált, vezércikket írt — Ady Endre módján — erdélyi városokban, majd Budapesten, terebélyes műkritikusi munkásságában nem közönséges talentumról, ízlésről, fogékonyságról tett tanúságot, mégis — joggal — szépírónak tudta magát első renden. Négy regényt és öt-hat tucat novellát hagyott reánk. Pályaíve szokatlan és meghökkentő. Jószerint a csúcsról indul két kitűnő regénnyel, hogy utóbb invenciójának és igényességének gyors hanyatlásával lepjen meg. A porban és A zöldköves gyűrű szinte kihordási szünet híján szakadt ki belőle. Lét és lélek polgárosodásának tragikus vagy ábrándokban oldódó kollízióiról adtak hírt e könyvek megkapó művészettel, s bár színvonalukban akadt némi különbség, az író világa bennük a legsajátabb, a legteljesebb, a legértékesebb. Négy esztendővel később, 1917-ben már a mélyponton találjuk Török Gyulát. Egon c. regénye mintha összegezni, ismételni akarná két korábbi művének hőseit, konfliktusait és „üdvtanát”, ámde próbálkozása mindenestül félresikerül. (A három regényről írt elemzésünket az Irodalomtörténeti Közlemények 1975 1-es, 1978/3-as száma, illetve a Szombathelyi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményleinek 1978-as kötete tartalmazza.) Az Egon olyannyira mélypont, hogy innen már csak fölfelé és másfelé kanyarodhat Török Gyula útja. Az Ikrek viszonylagos magaslatáig. A kettős évfordulón ez utolsó regény analízisével idézzük meg a fiatalon elhunyt szerző emlékét. * Az Egon szánalmas fiaskóját Török Gyulának is sejtenie kellett. Alig-alig szivárgott már a forrás, amely oly bőven bugyogott az első regények írásakor, és harna- ros elapadása, bedugulása nem lehetett kétséges. A teljes csődöt, kifulladást szerzőnk nem várhatta be. Akadt, ami hirtelen és lázas munkára, írói önérzetének, maradék igényességének megfeszítésére is sarkantyúzza. A sikerekben és művekben aszályos esztendők után 1917 és 1918 a váratlan és villámgyors fölfedeztetés, a beérkezés régtől sóvárgott élményével boldogította. Üj sági oly tatásokban senyvedő, már-már tetszhalott regényeire s egy kötet novellájára kiadót lelt (s nem is akárminőt: a Táltost), elbeszélésfüzérre szerződött vele a Légrády és a Franklin, és — bár állítólag fanyal- gott az efféle „rangon aluli” feladatoktól — a Corvin Filmgyár A kis lord forgató- könyvét, az Apolló Kabaré meg A pusztai ház c. (utóbb elkallódott) egyfelvonásost szorította ki belőle. Ám elismert, „teljes jogú” íróvá mégis a Nyugat avatta. Kitárultak előtte a folyóirat kapui, s ha korábban csak igen gyéren, feltűnést aligha keltő apróságokkal jelentkezhetett, most gyors egymásutánban tucatnyi novelláját, nekrológját, műkritikáját publikálják. S nem csupán tőle közölnek, hanem róla is. Gellért Oszkár terjedelmes, egyben-másban Osvát Ernő-i sugallatokat hordozó méltatását — külön elismerés! — írónk Kernstok Károly rajzolta portréja kíséri. Lezajlott a hőn várt áttörés; Török végre nem a fitymált outsiderek, hanem a beérkezettek, a „céhbeliek” között tudhatta magát. S nemcsak az alkotóra, az emberre is fölfigyelt a világ, ki86
