Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - Holdosi József: Kányák (Regényrészlet)
HOLDOSI JÓZSEF Kányák* A szekér, a tündéri lelemény szerzeménye hónapokig állt az udvaron. Lóért kiáltott a rúd, a különleges formájú felhőkre vágva orrát, a lőcsök guruló kerekekről álmodtak, s búsan hajoltak a szekér belsejébe, hátha ott van egy parányi csikó, csak noszogatni kell, rajta, nőj már nagyra, csak akarni kell, mire vársz, te lélektelen. Nyikorgóit a vágytól a legapróbb szegig az egész. Jenő hallotta ezt a keserves zenét, s amikor már elviselhetetlenné vált, Ro- mellel rúd elé fogták magukat, s végighúzták az utcán. Volt vigalom, szálltak az álom-lovak, prüszkölték ragacsos nyállal a bá- gyatag csillagokat, hogy foganjon a drága mén, a rúd elé fogható. Jenő éjszakánként kiült a szekér platójára, törte a fejét, mit is tegyen. Folyton a ludakra gondolt, a tollúkra, amelyből ló lesz. Bolond gondolatai születtek, látta, hogy ludak röpítik a szekerét, s az utcán sziszegve néztek rá vissza a tömött, tollat ereszteni nehezen akaró gúnarak. Elment napszámos munkába, de egy hét után otthagyta, megint az intézővel gyűlt meg a baja, ha le nem fogják, agyonveri. A csendőrök kezét senki sem fogta le. — A lóért el kellett volna tűrnöd, ha meg is alázott, lecigányozott az intéző — magyarázta neki még aznap este a szekér platóján ülve Roméi. — könnyű azt mondani, de most már mindegy. Ló kell, és akkor a magam ura lehetek. — Egy-két hét, aztán itt van a tollfosztás ideje. Bangónak gyönyörűek a hidjai, dunnákba tömi minden évben. Az egész szobája nem áll másból, mint dunnából. Olcsó pénzért lehet tőle szerezni, na meg ... — Mit képzelsz, hogy én azzal a sántával. Nem kell az senkinek, az egész utca rajtam röhögne. — Ló kell, vagy önérzeteskedsz? Döntsd el! Egypárszor megnyomkodod a dunnái között, mindenét neked adja. Nem kell neked tanítanom. Az egész utca beszélte a tepsis Katit, az sem volt egy szépség. Mondd el, hogy volt, ne szo- morkodj, hiszen a barátod vagyok. Nézte a fiút, a derűs fényeket a szemében, a hangjára feszülő testét, az elkövetkezendő élménytől való izgatott borzongását, fölnevetett: — A tepsis Kati, az volt egy csoda — dolog. Veletek jöttek ide ők is. A férfi mindenféle cserepeket csinált. Nem volt szép nő, de olyan melleket én még nem láttam, mint két hordó, a fara kemencényi. Megkívántam, szó mint szó. Ezzel lehetne ám kezdeni. Hordócskáit szopogatni, kemencéjét markolász- ni. Vártam, lestem az alkalmat. Hetente egyszer buktát sütött, ilyenkor tőlünk kérte el a tepsinket. Mamával beszélgetett, én meg csak bámultam, ahogy a * Részlet a szerzőnek a Szépirodalmi Könyvkiadónál azonos címmel megjelenő regényéből. 401
