Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - Holdosi József: Kányák (Regényrészlet)

nevetéstől összedörzsölődtek a mellei, fölcsúszik szoknyája fehér combjára, és odasimul szerelem-háromszögébe, hát majd megvesztem. A következő alkalommal a mamát elküldtem, hogy hivatják. Jött a Tepsis Kati.

— Jenü — kezdte —, tepsü kellene a buktának, idesanyja hun van?

— Elment, majd csak később jön vissza — remegtem már a felajzottság- tól.

— Akkor ággyá uda maga, idesannya is udaszukta adnyi.

— Jöjjön, itt tartja a mama a kredenc aljában, keressük meg!

Leguggoltunk, éreztem nagy testének melegét, szinte odafészkeltem magam az ölébe. A tepsiért együtt nyúltunk, az zörögve esett ki a földre, csúszott a szoba közepe felé, a lábammal még löktem is egyet rajta. A Kati utánakapott, picit megtaszítottam, zsupsz, bele a tepsibe. Beleszorult a nagy fara, mozdulni sem tudott. Nekem sem kellett több, rája. Nyomtam neki, ami kell. Nyö- szörgött:

— Jaj Jenü, észt nüm szabad, Jenü!

Épp végeztem, amikor bejött a mama. A Kati föl, a tepsi a fenekére ragadva, farán a tepsivel futott hazáig. Ezen nevetett az utca.

Jókedvük megjött a történettől, tervezgetni kezdtek, már jól bent jártak az éjszakában, amikor Romelnek új ötlete támadt:

— Amíg megkezdődnek a tollfosztások, csinálhatunk azért a ló érdekében valamit.

— No?!

— Menjünk el lopni, képzeld el, minden este két csirke, a lószerszámok ára összejön belőle.

— Én még sohasem loptam.

— A lóért Jenő, a lóért.

Töprengett, próbálta elhárítani magától a gondolatot, de már a csirkéket, tyúkokat számolta, hogy hány is hozhatja el hozzá a csillogó lószerszámot.

Elindultak, az egyik parasztház előtt Roméi megállt:

— Itt sok van, észre sem veszik, ha egy-kettő eltűnik.

Átmásztak a kerítésen. A fiú, mint a kígyó, nesztelenül csúszott az ólhoz, Jenőnek nehezebben ment. Kifeszítettek egy deszkát, Roméi benyúlt, szedte ki a tyúkokat, már bent csavart egyet a nyakukon, s azok hang nélkül hulltak Jenő elé. Ámulva nézte a növekvő halmot:

— Ügyes vagy!

A kiszórt tyúkhalomban egyszerre csak egy jérce kinyitja a szemét, lábra áll, kitekert nyakkal sétálni kezd, ránéz Jenőre, kacsint neki: „pajtikám, jó a a buli, nem?” — s elindul felé. Felordított.

— Roméi, segíts!

— Mi van?

— A tyúk, a tyúk, jaj!

A házban kigyulladt a lámpa, a kutya ugatva rohant nekik. Futás. A kerítés. A falu. Végre az utca. A szekér platója. Roméi hányni kezdett.

— Mi bajod van?

— A gyomrom kilyukad. Már máskor is voltam így.

Lefektette a szekérbe.

— Mióta van ez veled?

— Már egész kicsi korom óta, azóta, amikor láttam, hogy fojtják vízbe a testvéremet a parasztok. Nekem sikerült elfutni, de azóta megmaradt a hányás, és a félelem.

402