Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A lírikus Déry ars-poetikája

árnyéktalan mozdulatokkal,

üvegmellében hullámzik a tenger a kőszigetek körül és a kialudt gyökerek felfakadnak.

Alatta: minden áll,

minden kék és a levegőbe néz

arra a táncra, melyről a hangok'súlyosan esnek le

mint a megfagyott madárhullák

hő közé

(Tél)

E figurák, mint elátkozott királyok vagy nép-szabadító próféták, hálánté- ' kukon és kezükben valami jobbnak a zálogát, a hó és a nap, a víz és a tűz (az élet és forradalom) páros alap-elemeit, a szomj-oltás és szív-fellobbantás fáklyáját hozzák. Tiszta, nemes szándékkal, de elátkozotton, légiesen, hidegen, életfelkavaró, tényleges akcióra képtelen elvarázsoltságban (Tél; Szintétikus tömeg).

A költő tulajdonképpen nem érzi jól magát teremtményeinek jégvilágában, de hiába menekülne, s hiába kiált fel kétségbeesetten: „Üvegfigura!... / megfulladok a síkságon, ha nem szakítod fel homlokomat, nem fújsz földszagot j mögéje” (Tél). Végül maga is az üvegsíkok, üveg-űr foglya lesz, mint e vérs- világ egyik végletes és tiszta (1924-tben írt) megfogalmazásában vallja: „Egyedül vagyok / este egy nagy üvegsíkon szaladok, olyan hideg van körülöttem . . lábam alatt üveg és az üveg alatt üveg és fehér vihar homlokomon körül. ..” (Üveg sík).

Az idézett versekből kiderül: Déry motívumrendszere, ötletei, megoldásai nem mutatnak korlátlan határú lírai leleményre. Költői világa, fantáziája nem túlzottan változatos, de amit megvalósít az plasztikus, szuggesztív. Az ellentét-párokra épülő képi rendszer dinamikája jól követi az érzések ritmusát, s ha ismétlődnek, vissza is térnek a hasonló megfogalmazások, friss, erőteljes hatásúak maradnak. S mindenütt felfedezhetjük a zártságból való kitörés jeleit.

Súlyos élet- és élmény tartalmakat, hangulati atmoszférát sugárzó szavak, kis kép-egységek ékelődnek még az összsugallatukban elvont világot jelenítő művekbe is, s e képvilágon belül, a pusztaság, sivárság képzeteivel, a keménység, ridegség fogalmaival (jég, kő, üveg, halál, dermedt kék terek stb.) mindenütt az élet, a termékenység ritmusai perelnek: a szívben hordott búzaszem, tej, csók, vörös izzás, föld, ének képzetköreinek forró emberi szigetei. S a tánc újra és újra a tánc motívumai. A Ma 1923. május 1-i számában közölt hat vers közül négyben tűnnek fel ily képek (Hófalu, Csárdás, Tél, Mama Oroszország), s az életet alakító, a dolgokat igazgatni tudó kéz és tenyér motívumai, mely

mind a hatban megjelenik. (A közlés sorrendjében:........miért nem fogod meg

a kezemet?”; „templomokat hordok tenyeremen”; „tenyérrel elválasztotta a higanyt a rádiumtól”; „jobbjában a vizet, balban a tüzet tartja”; „tedd szívemre kezecskédet”; „tenyerünkön színes agyagszobrok”).

Mint láttuk, persze változó súllyal és arányban, sokszor elhalványulva és átengedve a teret az űr-elválasztó, hideg metszeteinek, de valahogy, valamiképp, távoli sóhaj, és vágy képében egy-két esetet kivéve mindig jelenlévőn. Jelezve, hogy az író, ha el-el szökken a szorító valóság acélpántjai elől, s ha vezérszólamként a szorongás variációi szólnak is, mindig sóvárogva néz vissza az Ember meleg fuvallatú Anteusz-földjére.

62