Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - SZEMLE - Bakonyi István: Kalász Márton: Szállás
áldozatokat követelő családszerkezet -és történelemszerkezet- végtelenül egészségtelen, veszélyes. Nos, itt a legfőbb probléma a Parasztregény látásmódjával. Nem kétséges ugyanis, hogy írója mintának tekinti Muharosnét, és példaszerűnek tartva életét — behódol neki, szereti. Az a nosztalgia, ami az elveszett (és most már végképp elveszett) régi magyar falu, a kollektivitás archaikus formái iránt megmutatkozik a tabi asszony monológjaiban — az az íróé is. Ennél az „elveszett éden”-problématikánál századunk kisebb-közepesebb, néha nagyobb szellemei szívesen hivatkoznak a legnagyobbakra, önigazolásképpen. Például Bartókra, Adyra. Azt gondolom, hogy a lehető legrosszabb .„helyre” folyamodnak. A magyarság legnagyobb megélői, vagyis: kritikusai, illúzióktól mentesen, nosztalgiákat hűvösen távol tartva, helyeslőén temették el ezt az álautonóm, valójában tökéletes függőségek béklyójában vergődő világot, amely valahol éppen itt, az anyaöl istállómelegében születik, nem szabadulva tőle. Ha van egyáltalán (nagyonis kérdéses a léte) az az elcsépelt, kiárusított „bartóki modell”, amire most már filmrendezőktől esztétikákon át, zsurnálitészek is a legfélrevezetőbben hivatkoznak, akkor az a kiszakadás és a felnövés útja, új szabad individuumok társulásán alapuló közösségek felé. A könyv írója nem tudott leválni az autonóm, de zsarnoki asszonyok Magyarországáról, a szociográfikus objektivitás kicsorbult a csalóka ősi melegség által, a nem- szabadulás által. Ha van érdeme viszont, márpedig, nem is jelentéktelen, akkor az éppen e kicsorbulásban áll, amennyiben a kritikus, független olvasót ráébreszti azoknak a mákonyoknak, álmoknak, modern „vajákos” asszonyokban öröklődő hatalom- mániának a romboló erejére, ami a nemzet bajait, történelmi gondjait valahol a családok mélyén túlontúl — ringatja. Arra a kérdésre tehát, hogy ki beszél ebben a műben, azt válaszolhatjuk: az elromló, beteg lélek magányos beszédét hallottuk, saját hatalmáról mások felett, olyan soliloquiumot, mely azonban mindannyiunkról, akaratlanul mindannyiunknak szól: ne így! Még akkor is kihalljuk belőle, ha a fölvevő író maga rabja lett, szociográfusból — lírai szövetségese, nem pedig kritikai epikusa. Ha azonban a bírálat a művön át, és a műben az élet kritikája, meg a léleké, akkor ki kell mondania: nem szeretem Eszter nénit. (Szépirodalmi Kiadó, 1978.) BALASSA PÉTER Kalász Márton: Szállás Kalász Márton legújabbkori költészete nem nélkülözi a komor hangulatokat, üzeneteket. Sok versében találjuk az álomvesztés, a felfordult világ, a végeláthatatlan forgás kiváltotta következményeket. Szűkszavúsága mögött ott a sivárságélmény, de a fölösleges túlírtság elkerülésének igénye is. Ugyanakkor szerves alkotóeleme lírai magatartásának a politikum, a készenlét a változtatni akarásra. Bár komorságról beszéltünk az imént, ez viszont sosem egyenlő Kalásznál a reménytvesztéssel. A tenni- akaró ember nyitott kérdéseit teszi föl ő is, mint kortársainak legjava. Költeményeiben a XX. századi ember rendkívül bonyolult világbeli helyzetét tükrözi. A civilizáció nem vonja egyértelműen maga után az emberi személyiség szabad tágulását, az eszmék győzelme nem a gyakorlat hibátlanságát. Mindezen tényekből fakad az elide- genedettség, a „modern magány” megjelenése. Ez a költészet ezt is megfogalmazza. 1976-ban, a Hírek Árgyélusnak c. kötet megjelenése után írta Kalász Mártonról a Jelenkorban Csűrös Miklós: „Kalásznak különös érzéke van hozzá, hogy a legtragikusabb vagy legsivárabb helyzetrajzába is becsempésszen egy kevés félszeg komikumot, raffináltan esetlen fordulatot, nyelvi grimaszt, amely nem oldja föl, de ellenpontozza és enyhíti a mondandó komorságát.” S legújabb kötetében, a Szállásban ezt a lírát építi tovább. Egy másik idézet kívánkozik még ide. Julow Viktor, egyik legjelesebb irodalomtörténészünk mondta nemrég: „Az irodalomnak számtalan funk570
