Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - SZEMLE - Balassa Péter: Ki beszél? - Csalog Zsolt Parasztregény-éről

nem, a hagyományos életformák nosztalgikus értékeléséről, a magyar falu romanti- zálásáról. Ne tévesszen meg bennünket a szociográfia; ettől még lehet romantizáló. Csalog szeretetre méltónak láttatja ezt a világot, elmúlása fölötti rejtett siratója hang­zik föl a könyv lapjain, noha az író természetesen nem szólal meg benne. Eszter néni sorsproblémája az asszonyi önállóság és önismeret konfliktusa az asz- szonyi szereppel, a feleség, és az anya szerepével. Egyedül, és ismét a faluromantizá- lókat megcáfoló mélymagányosságban vívja harcát, hogy a falu igazembere, jöven­dőmondója, női Salamonja, összetartó dominánsa legyen; ő tudjon mindent és min­denről, elrendezzen mindent és főleg: ítélkezzen. Nincs nagyobb gyönyöre az ítéletnél. Ez azonban még nem szabadságharc! Legföljebb a női szerep elismertetéséért folyó küzdelem, idegen, mert: férfias eszközökkel. Minden női önfelszabadítás legnagyobb és másokra legveszélyesebb csapdája. Mellékesen megjegyezve: a legellenszenvesebb is. Ez a szabadságharc nem új női funkciókért, hanem a férfiak letöréséért, alá­rendelésért folyik; ugyanazért, ami ellen küzdhetne, eredetileg. Ebben a tekintetben jellemző az a viszony, ami két fiához, ifjabb Bálinthoz és Jánoshoz, valamint fér­jéhez, idősebb Bálinthoz fűzi. Azt, hogy a férj lefokozott szerepet játszik ötven éven át, hogy teljesen alárendelt helyzetben van (amit köteles elfogadni!), mert a csa­lád összetartója és zsarnoka az asszony —, azt egy egész ország családneurózisától örökli Muharosné, közvetlenül pedig saját anyjától. Egyikük sem kötött szerelmi házasságot, és ezt a tényt egyenesen, mindhalálig jámbor-alkoholista férjeik szemé­be is mondják. Tiszatabon csakúgy, mint másutt, örökletes a nőuralom. Annál fon­tosabb ezt leszögezni, minél inkább elterjedt az az elvárás, hogy a férfiaknak legyen rossz lelkiismeretük a nőkkel szemben. Ehhez az uralomhoz járul azután az átlagos­nál erősebb jövőbelátás, a „te mindent megérzel” képessége, a félálomban járó lé­leknek az alvilággal való bensőségesebb, ha tetszik: boszorkányos paktálása, ami kétség kívül kötőerő a napvilág embereinek szemében, elsősorban a férfiakéban. Ennek az „anyai” „női” stb. erőnek a kommunikálása — maga az uralom megszerzé­sének eszköze. Idősebb Bálint, helyzetével mit sem törődve, természetesen végig­issza az életét, és e „helyzet” éppenséggel nem az untig emlegetett fennálló igaz­ságtalan társadalmi viszonyok személyes lecsapódása (Muharosék jómódúak), hanem nagyonis a családi mikrostruktúráé, és pszichés mechanizmusé. Muharosnéban egy életen át föl sem merül, hogy vajon miért iszik a férje? Folytatva a sort: mivel ifjabb Bálint erősen hasonlít apjára, ezért anyjától nem kap szeretetet, ahogyan egy nemzedékkel korábban Eszter néni sem az anyjától, szemben egyik testvéré­vel, Zsófival; viszont kórosan kötő, és el-nem-eresztő, majd a haláltól még inkább megerősödő, csaknem patologikus túl-szeretetet kap János, a másik fiú, aki azonban: anyja gyermeke, valamiképpen mindig is az marad. Az élet rejtélyes szálai bogoz­zák úgy, hogy nagyon fiatalon, 27 éves korában meghal — örökre gyerek marad... Ha van igazi jelentősége, például szociálpszichológiai értelemben Csalog vállalko­zásának, akkor az, hogy egy kiscsoport belső dinamikájában mutatja föl a családi patológiák, a „hajdani eszelősség” máig ható, néhol ma is csak erősödő forrásait. Éppen itt kell kitérnem tehát a torz asszonyi szabadságharc fura, rejtett összefüggésére egy sajátosan nemzeti, mentalitásbeli normával. Ha van gondolkodásmódunk hagyományai közöt igazán csalóka és félrevezető nor­ma, akkor az az autonómia. Beleértve, némi történelmi kultúrával és ismerettel, a sze­mélyes önállóságon túl az intézményes partikularizmus önállóság-ideológiáját, ami ki­üresedett tartalomként, de annál csordúltabb formákban végighúzódik régebbi és újabb történelmünkön, sokszor anélkül, hogy valódi progressziót, szuverenitás tény­legesen haladó programmját hozta volna, a helyi „magam ura vagyok” gesztusai he­lyett. Ennek a gyökerei a mikro- és mélystruktúrákba nyúlnak vissza, természetesen nem kizárólag. Mert a szuverenitás, az autonómia kiharcolása, mint személyes sors­probléma akkor válhat sorsrontássá, ha a tiszatabi asszonyok, a családmegtartás bű­völetében élők, és „műveik”, az álom-lázadásokba merülő, félszegen indulatos fiaik, férjeik hatalmi harcává válik, és a „ki kit győz le” beszél belőlük, miközben az a társadalom, amelyik autonóm személyiségek társulása lehetne — elodázódik. Ha a szu­verén személyiség csak mások alávetésének eredményeként születhet meg, akkor ez az 569

Next

/
Thumbnails
Contents