Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - SZEMLE - Balassa Péter: Ki beszél? - Csalog Zsolt Parasztregény-éről

nem, a hagyományos életformák nosztalgikus értékeléséről, a magyar falu romanti- zálásáról. Ne tévesszen meg bennünket a szociográfia; ettől még lehet romantizáló. Csalog szeretetre méltónak láttatja ezt a világot, elmúlása fölötti rejtett siratója hangzik föl a könyv lapjain, noha az író természetesen nem szólal meg benne.

Eszter néni sorsproblémája az asszonyi önállóság és önismeret konfliktusa az asz- szonyi szereppel, a feleség, és az anya szerepével. Egyedül, és ismét a faluromantizá- lókat megcáfoló mélymagányosságban vívja harcát, hogy a falu igazembere, jövendőmondója, női Salamonja, összetartó dominánsa legyen; ő tudjon mindent és mindenről, elrendezzen mindent és főleg: ítélkezzen. Nincs nagyobb gyönyöre az ítéletnél. Ez azonban még nem szabadságharc! Legföljebb a női szerep elismertetéséért folyó küzdelem, idegen, mert: férfias eszközökkel. Minden női önfelszabadítás legnagyobb és másokra legveszélyesebb csapdája. Mellékesen megjegyezve: a legellenszenvesebb is. Ez a szabadságharc nem új női funkciókért, hanem a férfiak letöréséért, alárendelésért folyik; ugyanazért, ami ellen küzdhetne, eredetileg. Ebben a tekintetben jellemző az a viszony, ami két fiához, ifjabb Bálinthoz és Jánoshoz, valamint férjéhez, idősebb Bálinthoz fűzi. Azt, hogy a férj lefokozott szerepet játszik ötven éven át, hogy teljesen alárendelt helyzetben van (amit köteles elfogadni!), mert a család összetartója és zsarnoka az asszony —, azt egy egész ország családneurózisától örökli Muharosné, közvetlenül pedig saját anyjától. Egyikük sem kötött szerelmi házasságot, és ezt a tényt egyenesen, mindhalálig jámbor-alkoholista férjeik szemébe is mondják. Tiszatabon csakúgy, mint másutt, örökletes a nőuralom. Annál fontosabb ezt leszögezni, minél inkább elterjedt az az elvárás, hogy a férfiaknak legyen rossz lelkiismeretük a nőkkel szemben. Ehhez az uralomhoz járul azután az átlagosnál erősebb jövőbelátás, a „te mindent megérzel” képessége, a félálomban járó léleknek az alvilággal való bensőségesebb, ha tetszik: boszorkányos paktálása, ami kétség kívül kötőerő a napvilág embereinek szemében, elsősorban a férfiakéban. Ennek az „anyai” „női” stb. erőnek a kommunikálása — maga az uralom megszerzésének eszköze. Idősebb Bálint, helyzetével mit sem törődve, természetesen végigissza az életét, és e „helyzet” éppenséggel nem az untig emlegetett fennálló igazságtalan társadalmi viszonyok személyes lecsapódása (Muharosék jómódúak), hanem nagyonis a családi mikrostruktúráé, és pszichés mechanizmusé. Muharosnéban egy életen át föl sem merül, hogy vajon miért iszik a férje? Folytatva a sort: mivel ifjabb Bálint erősen hasonlít apjára, ezért anyjától nem kap szeretetet, ahogyan egy nemzedékkel korábban Eszter néni sem az anyjától, szemben egyik testvérével, Zsófival; viszont kórosan kötő, és el-nem-eresztő, majd a haláltól még inkább megerősödő, csaknem patologikus túl-szeretetet kap János, a másik fiú, aki azonban: anyja gyermeke, valamiképpen mindig is az marad. Az élet rejtélyes szálai bogozzák úgy, hogy nagyon fiatalon, 27 éves korában meghal — örökre gyerek marad... Ha van igazi jelentősége, például szociálpszichológiai értelemben Csalog vállalkozásának, akkor az, hogy egy kiscsoport belső dinamikájában mutatja föl a családi patológiák, a „hajdani eszelősség” máig ható, néhol ma is csak erősödő forrásait. Éppen itt kell kitérnem tehát a torz asszonyi szabadságharc fura, rejtett összefüggésére egy sajátosan nemzeti, mentalitásbeli normával.

Ha van gondolkodásmódunk hagyományai közöt igazán csalóka és félrevezető norma, akkor az az autonómia. Beleértve, némi történelmi kultúrával és ismerettel, a személyes önállóságon túl az intézményes partikularizmus önállóság-ideológiáját, ami kiüresedett tartalomként, de annál csordúltabb formákban végighúzódik régebbi és újabb történelmünkön, sokszor anélkül, hogy valódi progressziót, szuverenitás ténylegesen haladó programmját hozta volna, a helyi „magam ura vagyok” gesztusai helyett. Ennek a gyökerei a mikro- és mélystruktúrákba nyúlnak vissza, természetesen nem kizárólag. Mert a szuverenitás, az autonómia kiharcolása, mint személyes sorsprobléma akkor válhat sorsrontássá, ha a tiszatabi asszonyok, a családmegtartás bűvöletében élők, és „műveik”, az álom-lázadásokba merülő, félszegen indulatos fiaik, férjeik hatalmi harcává válik, és a „ki kit győz le” beszél belőlük, miközben az a társadalom, amelyik autonóm személyiségek társulása lehetne — elodázódik. Ha a szuverén személyiség csak mások alávetésének eredményeként születhet meg, akkor ez az

569