Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - SZEMLE - Balassa Péter: Ki beszél? - Csalog Zsolt Parasztregény-éről
értelmezését lábjegyzetben adja. A Parasztregény szövegének intenzitását többek között éppen ez a speciális nyelvhasználat jelenti, a történet elmondójának következetesen önálló, és fura módon éppen a tájnyelv révén irodalmivá váló nyelvkezelése. Látnivaló, hogy az eddigiekben nyomatékosan vetődött föl az autonómia és a „ki beszél?” kérdése, a továbbiakban a szerkezet, a kompozíció, a világkép elemzésénél is ezek a szempontok lesznek döntőek. Egyrészt azért, mert magából a műből következnek, másrészt azért, mert eldöntik, sikerült-e ezúttal a szociográfikus regény, mint újra s újra megoldandó műforma. A szerkezet lazán lineáris, ami azt jelenti, hogy áttételesen, hol erősebben, hol gyengébben, de kronologikus módon halad előre a történet, Eszter néni gyerekkorától (1909-es születésű), a hetvenes évek elejéig. A szerkezet, amelyről majd utóbb derül ki, azonos-e a kompozícióval, illetve: komponált művel állunk-e szemben, legfőbb vonása a novellisztikus, önálló életterületekről szóló beszámolók, a kisebb, zárt egységek mozaikos sorozata. Ezek a novellisztikus egységek valóban, mint mondani szokás, „széles panorámát” nyújtanak egy tiszántúli falu életéről, ugyanakkor a valódi mély panorámát az asszony lélektörténete képviseli. A szélességnél, vagyis a tematikus anyagnál maradva: kitűnő történeteket, beszámolókat olvashatunk a családi viszonyokról, a felbomló falu világáról (szülők, nagyszülők, egyéb felmenők, oldalági rokonok; Muharosné viszonya szüleihez, oldalágiakhoz, gyerekeikhez, férjéhez). Az „egymás közti házasodás” révén tulajdonképpen egész Tab emberi hálója kibomlik, Eszter néni mindenkit ismert, ismer, és akar ismerni. Értesülünk a paraszti rétegek egymáshoz való áldásos illetve többnyire áldatlan viszonyáról, a felszabadulás előtt, és jócskán utána is. Megint egyszer újabb, komor színekkel gazdagodik döbbenetes képünk a magyar falu 48—56. közötti állapotáról. Igen érdekes, ahogyan a helybeli uraságok és a népbeliek kapcsolatát elbeszéli az asszony. Ez utóbbi, a téma, az anyag szintjén talán a leginformatívabb része a könyvnek, amennyiben megtudjuk, mennyire hamisan egyszerűsítő az a szemlélet, mely szerint elnyomók és elnyomottak évezredes harcukat vívták a falun, melynék során a parasztság en bloc teljes kizsákmányolása zajlott le. A kizsákmányolás formái és a valóság bizonnyal ennél jobb és rosszabb volt egyszerre: jobb, amennyiben tradícióként na- gyonis továbbélt, hogy az uraság, a földbirtokos tényleg megvédte parasztjait, falvait, benne élt a közösségben, ha kellett: adott, stb., de ugyanezek a mozzanatok egy reménytelenül álmodozó ország, egy illuzionisztikus, zavarosan látó, konzervált világ építőkövei voltak. Urak és parasztok kapcsolata a régi Magyarországon védetten patriarchális, megtartó és visszahúzó életerők reprezentációja volt egyszerre. Rendkívül szabályozott ennyiben, paraszti és régi, úri értelemben kultúrateremtő és kultúragátló, szenvedésenyhítő és szenvedésteremtő. Nagyonis megvolt benne minden kultúra legmélyebb lehetősége, az életforma, mint formált élet, de megvolt benne minden kibontakozni nem tudás legerősebb vonása, a rossz, a hamis, az elfedő-csalóka, hazug tartalmak puszta megformáltsága, az üresség érvényessége. Olvashatunk végül Eszter néni élettragédiájáról, János fia angliai haláláról 56. után, és a rejtettebb, homályosabb, egyszersmind aggasztóbb tragédiáról, Eszter néni anyjának szeretetképtelensé- géről, ami azután furcsán, öntudatlanul hagyományozódik lányára, a történet elmon- dójára is. Ennek a szociográfikus regénynek formacentruma, a forma lehetősége éppenséggel nem a külső események, a helyzetjelentések sorozata, hanem a lélektörténet, a „hogyan gondolkozik, érez, lát, és ítél?” Ez a valódi témája, ami egyszersmind szerkezeti alappá is komponálódhatna. Megtörténhetne, ha Eszter néni látásmódja, mint szociográfikus anyag, elválna, elkülönülne Csalog Zsolt irodalmi-társadalomkritikai látásától, az irodalmi kompozíciótól. Az elmondó látása azonban nem válik el a rejtett elmondóétól, a fölvevőétől, és így valóban komponált műről nem beszélhetünk. Nem hiszem, hogy olyan tehetség esetében, mint a Csalogé, esetleges, tisztán szubjektív írói hibával állunk szemben. Mélyebb, szemléleti problematika húzódik meg a „magnónak a tabi világra tapadása mögött, de nem is egyszerűen a műfajválasztásból adódik a baj. Ez a problematika megint csak a „ki beszél?” kérdését élesíti föl, azt, hogy menynyiben képes leszokni a magyar irodalom és szellemiség, akár szociográfikusan, akár 568
