Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Urbán László: Az élet érdekel, nem az irodalom (Hozzászólás Kőháti Zsolt tanulmányához)
hogy az osztályharc ne üssön oktalanul sebet." Ezzel a saját írói ranggal nem törődő magatartással foglalkoztak, s foglalkozhatnak a kritikusak, megállapítván, hogy Ur- bán Ernőnek mondanivalóját illetően igaza van, mégis szemére vetve, holta után is elismételve: a művészeti kibontás, a mélységekig menő, elemző lélekábrázolás, a szerkezeti teljesség tekintetében írásaiban nincs minden rendben. Kőháti Zsolt, — aki a vonatkozó kritikai írásokat feldolgozva alkotta meg Urbán Ernő írói képét, — ezt ugyancsak hangsúlyozza. Tanulmányának főbb megállapításaival egyet lehetne érteni. Az egyetértés mellett — úgy érzem — kiegészítés is szükséges. Kiegészítést írni kétféle jogon vállalkoztam. Az egyik ok az, hogy ha van valaki, aki első verspróbálkozásaitól televíziós riportjaiig minden írását végigolvasta, végighallgatta, akkor ezek között az egyik biztosan jómagam vagyak. Ügy ismerem hát alkotásait, mint senki más, azok teljességében, még azoknak is őrzőjeként, amelyek soha nyomdába nem kerültek, csak kéziratban maradtak meg. A másik ok, hogy nemcsak az írásokat ismerem, hanem életpályája egészét is: ki ismerhetné azt jobban, mint testvéröcose, aki ráadásul elmondhatja azt is, hogy évek hosszú során át irodalmi levelezést folytatott vele: verset küldve és bírálatot kapva, mindvégig megosztotta velem gondjait, írásai születésének, kiadásának, színművei bemutatóinak nehézségeit. Sokszor hallottam kifakadásait az „eszmerőfösök” ellen, akik szempontokkal és direktívákkal mérik, mit ír le, de közelébe sem mennek az élet valóságának. Kétségbe vonták, igaz-e, amit írt, nem írói túlzás-e, nem „egyedi” esetről van-e szó, ami ugye mégse szocialista íróhoz való téma. „Bános is én — hangoztatta —, hová rakják írásaimat, karcolat-e az, elbeszélés vagy novella —, engem az érdekel, hogy valahol megint fejjel akarunk menni a falnak. Hát legalább elkiáltom, hogy emberek! veszélyes az út!” Ugyanakkor bizonyos elégültséggel mondta el, hogy a Kemény dió kötetben is megjelent Bolla Samu disznaja című elbeszélése után, amely több százezer példányban olvasható volt a Szabad Nép egyik vasárnapi számában, a rákövetkező hétfő délelőtt kilenc állatforgalmi kirendeltség hívta fel: „Igaz ugyan, hogy a leírt történet megesett, de kitől hallotta, miért változtatta meg a szereplőket, s hogy pert indítanak, sajtópert, mert sértő, amit az elbeszélés tartalmaz.” Vagy a Vargabetű megjelenése után — (pedig a kritikus rész Vas megyei, történetesen vásárosmisked eredetű volt) — több helyről is levelet kapott, hogy miért kellett ország-világ előtt történetüket, kissé el is ferdítve, közreadni. Ezek az esetek győzték meg arról, hogy amit ír, az nem egyedi eset, nem egyedi probléma: egy cipőben járunk, s ugyanúgy szorít az igen sokfelé! Írói igazsága és hitelessége kétségtelen, kora ábrázolása pontos és szinte fény- képszerű. Műfaji és esztétikai kérdés, hogy ennyi elegendő-e? A riporternek a valóság, annak minden részletével, apró, jellemző adatával szükséges. Problémára világíthat így rá, feltárhat egy meg nem oldott ügyet, sürgetheti a választ emberek kérdéseire: nem okvetlenül szükséges, hogy jellemtörténetet is adjon, legfeljebb csak annyit, s oly mértékben, hogy a, kérdés lényege érthető legyen. Ezért Urbán Ernő riportjai, amelyekből egy sor a Földközelben és a Világunk varázsában, a Krónikás tollával kötetekoen jelent meg, általában elismerést váltott ki. De mit tehet egy író, ha nagyobb lélegzetű írásaiban is napjaink égető kérdéseit vázolja fel? „Aki a forró ércet próbálja formába önteni, annak a selejt vagy az összeégés kockázatát is vállalni kell” — vallotta Urbán Ernő. írt tehát, „vállalva a tévedés kockázatát, de fenntartva a helyesbítés jogát is” (Földközelben 187. 1.). Urbán Ernő költészetével kapcsolatban: első versei a Sárvári Elet 1936. évi számaiban jelentek meg, ugyanez a lap adott helyet első elbeszélésének is. Költészetének jelentős része gyerekeknek szóló vers, verses mese. Ezek közül néhányat ki szeretnék emelni, amelyről a tanulmány nem szólt. 1942-ben a Bikk Makk Matyi és a Maszat Miska jelent meg, külön-külön kötetben. Az elsőt később, rövidítve és átdolgozva Tuskó Dani címmel is kiadták. A második (az Ének a Dunakorzón kötetben közölt Hópehely, de új címmel) kis átdolgozással Kikelet címen is megjelent a Szabad Földben, majd önálló könyvként is. A felszabadulás után a Szikra Kiadó adta ki A piros csillag meséje című verses meséjét. Ezekhez a kiadványokhoz ma elég nehéz 50
