Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Molnár Miklós: Folyamatos lét-érvényesség felé - Dobai Péterről Hanyatt című kötetének megjelenése idején

szót, új ragyogást adhatunk neki. Az ellentmondásosság az inspirativ erő, a gazdagon megteremtettség jele és forrása. (A hulla nem ’ellentmondásos’.)

Ezek az ’ellentmondások’ Dohai Péterben egy szüntelen létesülni akarás terjeszkedéseit, kisüléseit, szembenézéseit, kísérleteit, próbatételeit jelölik. A „Lenni vagy lenni” jelszavú, heves vitalitású Dobai régebbi korokban talán kalózkapitány, rablóvezér, inkvizítor, konkvisztádor, vallásalapító, remete, nagyvezír, kém, esetleg pártvezér lett volna — mostanra mindenféle Jack London-i kaland reményei bedu- gultak/szertefoszlottak („Kalandok csak a könyvekben vannak” — Sartre), az avantgarde (a nagy szellemi kaland) pápái és ellenpápái is folyamatosan detronizá- lódtak. Dobai kombattáns intellektusa nehezen lelhet méltó megnyilatkozási formát. A kaland immár az, ha az ember megtörténik ömagával. Dobai életprogramja: efféle ’kalandornak’ lenni. íróságát így képzeli el: „Legyél teoretikus, ideológus, tanár, kém vagy diplomata, és ennek a keretében folytasd magad, ennek mélyén legyél ’más’, azaz író”.

Dobai perszeveránsan bontogatja az irodalomnak azokat a héjait, melyek az irodalom belső magja — a csend (az elhallgatás) körül rétegeződnek. Jelenbeli helyzete értelmezéséhez históriai mélységekben keres támpontokat (Csontmolnárok, Tartozó élet), és eközben szinte adornói élességgel teremt és analizál összefüggéseket — persze, a visszavetítések és az ideologikus interpretációk elkerülhetetlenek s egyúttal igazolják azt a modern szkepszist, hogy történelem nincsen, csak szelekciók és extrapolációk vannak. Dobai létesülni akarásának ereje érdes intellektuális feszességgel, lenyűgöző változatossággal sugárzik prózai műveiből.

E feszesség kockázata: merevvé és modorossá lehet: túlcsordul az intellektuali- tás, nagyon is valós léttel ruházódnak fel gondolati konstrukciók, elszabadul a verbális konstruktivizmus. Dobai prózájának kevésbé sikerült lapain, az 1964 és a Sziget egyes részeiben mintha egy félreértett Giraudoux-nak a paródiáját olvasnánk. Olyik szövegét a hangzatos általánosítások s valami pubertásos fellengzősség camp- be fordítják.

Dobai módszerének egyik veszedelme: az „írás” önállósulása. Első verseskönyvében, a Kilovaglás egy őszi erődből c. kötetben kompjúteri módszerességgel szériában ontotta a képeket: kimunkálta képalkotó metódusát, és szinte alhatott is akár, vagy el is utazhatott, az önállósult metódus szerint rendre egymás alá íródtak a Dobai-vers sorai, ’felülről’ ’lefelé’ ’balról’ ’jobbra’, cím is adódott nekik automatikusan; őrölt az antropomorf szöveg-malom, s a szövegek készségesen merültek el a szokványok szokványában, a könyvvé nyomtatott-fűzött-kötött szó-krematóriumban. Ha táplált is Dobai kételyeket az irodalmi konvenciók iránt, a papíroson feketedő festékjelekhez, a szavak megszámozott kartotékrendszeréhez fűződő viszonyát nem illette (vagy szentelte meg) bizalmatlanságával.

Első verseskötetében „egy öntudat és egy magatartás fejlődését” adta, pontosabban ennek verbális lecsapódását/lecsapolását: romantika-ellenesen romantikus, megalkuvás-nélkülien magabiztos, mosolytalan negatív pátosszal; hasonlat-ellenesen ontotta a hasonlatokat, és mínusz-előkelőséggel kinyilatkoztatta tételeit — elitista retorikával és töméntelen kizárólagossággal („minden, ami van, csak azért van”), az érvényesség ércességével, a .totalitás’ birtoklásának vagy birtokolhatóságának fenségességével. Azonban nem csupán egy evidenciavesztett fiatalember öklelős evidencia-keresése, utópista dühe, metafizikai teória-halmaza, lobogó elidegenültsége volt ebben a kötetben — bár ezek is hozzájárultak a könyv gazdagságához —, s nem csupán gyökeres elszakadásának, „kilovaglásának” a „közlés terrorával” megfogalmazott szókonstrukciói (mondatai úgy vágtak végig a védtelen papírlapon, mint cári kancsuka muzsikok pőre valagán), hanem e kötettel Dobai egyrészt nagyerejű figyelemkeltő „downbeat”-tel egycsapásra megteremtette jelenlétét, másrészt valódi erőt közölt, „frázisokat öntött újra”, jelzéseket adott a „tengődés legyőzéséről”, a „megelégedés stációról”, a „megnyilvánulás nehézségéről”; útra kelt a „frontális szeretet” és a „totális kommunikáció” felé.

Második verseskönyvében (Egy arc módosulásai) is állhatatosan tartózkodott attól, hogy merő ön-közlékenységből írjon, és „a szubjektum legsivárabb oldalát: ’sa552