Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Molnár Miklós: Folyamatos lét-érvényesség felé - Dobai Péterről Hanyatt című kötetének megjelenése idején

latlanságba tespedtségüket, idült elme-renyheségüket, és nem ütköznek ,frontálisan’ az ő verbális kihívásaival, menthetetlenül kívülrekesztik magukat azon a lehetőségen, hogy éltető áramok hatolhassanak beléjük, Dobai szüntelenül serken és serkent. Lázad és lázit a begömbölyödés, betokosodás, fészekreszállás, gubancosodás ellen. Mindenekelőtt létezésre szólít. Köp az irodalom belterjes .fejlődésére’, lázadásban akar mozogni, háttal a verbális rizsa-termelés honi sztahanovistáinak. Célja: hogy a nyomtatott szöveggel való passzív kommunikálás helyébe a sokoldalú, organikus közösségi teremtőaktus lépjen.

Ha egy Dohainál csekélyebb tehetségű és jelentőségű verselőnek — aki az irodalom konvencionális megnyilatkozási formáiban véli megvalósíthatni magát — javára szól, hogy nem tesz úgy, mintha irodalmi tevékenységét folytatván nem az irodalom közegében mozogna, Dohainak viszont szükségszerűen érdeme, hogy nem fogadja el az irodalom játékszabályait. Ereje széjjelveti a hagyományos megnyilvánulási formákat: nem tarthatja tehát elegendőnek a csak az irodalom közegében való mozgást. Többféle művészeti ágban is tevékenykedik. A művészetben eszközt lát a cselekvésre, az önmegvalósításra, illetve túl akar lépni a művészeten, hogy a cselekvés átfogó érvényű módozataihoz jusson el. Ahogy Lawrence Durell megfogalmazta: „Az írás célja: olyanná fejleszteni egyéniségünket, hogy végül meghaladhassuk a művészetet”.

Ilyesmit nagyon sokan megkíséreltek már az idők során, s ha Dohaival kapcsolatban beszélhetünk avantgarde-ról és hagyományellenességről, Dobai a tradícióel- lenesség tradícióját folytatva: tradicionalista. Többnyire azonban sikerül személyessé aktualizálnia még korábbi korok avantgarde-jának elavult, túlhaladott és konzervatív elemeit is. Friss hevességgel telíti a lét iránti magatartás már korábban is kipróbált, sőt kitaposott lehetőségeit és formáit. Forrón egyénivé és megéltté idő- szerűsödnek benne az avantgarde ’apóriái’.

Legfőbb törekvése, hogy irodalmon/művészeten túli, folyamatos lét-érvényességre tegyen szert, és globális szintaxist dolgozzon ki e lét-érvényesség közlésére. Szavait erő-kvantumoknak szánja: erő-megnyilvánulásokat kíván közvetíteni velük; segítségükkel gyökeresen át akarja rendezni olvasóját. Akik a líra kulináris és (ef)femi- nin nyalókáihoz szoktak, hajlamosak rá, hogy e radikalizmust agresszivitásként érzékeljék, s viszolyogva elutasítsák.

Dobai magatartást épít és közöl, akár azon az áron is (kivált eleinte), hogy harapósán didaktikus manifesztumokat fogalmaz, és komoran, ’frontális’ dogmati- kussággal, kérlelhetetlenül és királyian meghirdeti önmagát.

Alaptételeit és kulcs-szavait ugyanúgy egymás alá lehetne írni, ahogy Wittgenstein rendszámokkal jelölt tételeit. Textusaiban (verseiben, regényeiben, novelláiban, esszéiben, nyilatkozataiban) e tételek és motívumok strukturáló elemként műről műre vándorolva polifon ritmusban ismétlődnek és közben egyre több vonatkozással gyarapodnak. „Az ismétlés: architektúra” — írja.

Íme, néhány jellegzetes „vándortétele”: Ami megvalósul, az nincs egymaga. Ami nincs, az egymaga nincs. — Csak a most igaz. Nincs múlt. —1 Az idő megvan, mint a tárgyak. Az idő dolog. — Életünk van, nincs emlékezetünk. — Aki vár, azt letépik az időről. — Minden tévedés az idővel kapcsolatos. — Ha odanézel, sikerül a valóság.

— Csak az élet a mű. És nincs és. — A művészet konkrét gyakorlat. — Nincsenek hasonlatok. — Az ember számára az van, ami kifejezhető. —• A nyelv én vagyok. — A forma: a magatartás. Minden a magatartáson múlik. — A líra az akció felé fejlődik. — A happener a szintaxis mundi funkcionáriusa. A totalitás ügynöke. A happenin bekebelezi és megszünteti a közvetítéseket. — A hallgatás a leggyorsabb kommunikáció.

— Totális kommunikáció. Végtelen megnyilvánulás. — A kifejezés/közlés terrora. — Frontális szótlanság/jelenlét szeretet.

Tételei, motívumai, nézetei, tevékenységei között élő és éltető ellentmondások organikus feszültségei lüktetnek. Sokan az ellentmondásosság szót az irodalomkritikában megbélyegzésként, lefokozásként, sőt kiátkozásként használják, de — kritikával illetve a hazai kritika banális nyelvi szokásait — ha leporoljuk e megkoptatott

551