Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Molnár Miklós: Folyamatos lét-érvényesség felé - Dobai Péterről Hanyatt című kötetének megjelenése idején
MOLNÁR MIKLÓS Folyamatos lét-érvényesség felé DOBAI PÉTERRŐL, HANYATT CÍMŰ KÖTETÉINEK MEGJELENÉSE IDEJÉN „A művészet kettős elégedetlenséget fejez ki — írja Susan Sontag. — Nincsenek szavaink, s ugyanakkor túl sok van belőlük.” Dobai Péter is e kettős elégedetlenségtől tüzelve folytat verbális támadásokat a konvencionális nyelv, az anekdotikus linearitás, a parabolikus moralizálás, a szó- maszturbációban kielégülő én-líra, a fáradt középszerűség, a konszolidált időszerűtlenség, az akadémikus gipszágyakba töppedő ,élő’ klasszikusok, a muzeális ereklyegyártók, a kincstári illúzió-szállítók, az ideológiai műkincs-kereskedők, a seregestül múltba hátrálok ellen; zárójelbe teszi a magyar irodalom ún. „fő vonulatait”: nem óhajt „hagyományt folytatni” „megőrizni”, „fősodorba” beállni; ignorálja adomás prózairodalmunkat és negligálja a rajta hízott/hizlalt olvasói várakozásokat. Mélyreható elemzésnek veti alá a nyelvet („A nyelv betelt, mint az ököl” — írja) és a kommunikáció lehetőségeit, a szavak megtisztításán fáradozik, s létét cselekvéseivel és cselekvéseiben szándékozik definiálni. Legszívesebben talán ki is lépne a nemzeti irodalom folyamatából, hogy a tökéletes kommunikálásra megérett globális ember nyelventúli idiómáján, egy totálisan „realizált” nyelven szólaljon meg. Kontesztáló európaisággal, sőt glóbusz-polgárként — Buckminster Fuller ,global’ village’-énék lakójaként — tör izzó aktualitásra. Állandó létesülni «akarása, penetráns aktivizmusa, habzsoló lét-vágya kihívás, „kilovaglás”, elszakadás, elrugaszkodás, há- tatfordítás, kesztyűvetés, ellenszegülés és meghaladás kíván lenni. Érthető, ha ingerültségre lobbantja az esztétikai kódexmásolókat, a tradíciók temetőcsőszeit, a hivatalos üdvtan szatócsait. Dobai részben egy utópia — a totális kommunikáció — nevében mond bírálatot a nyelvről. Noha a beszédnél a hallgatást is tökéletesebb kommunikációnak tartja, és mindenestül átérzi a nyomtatott szóval való kommunikálási kísérletek arisztokratikus, antidemokratikus mivoltát, és tudván tudja, hogy a ,valóság’ nem ,lép helyébe azoknak a szavaknak, melyekkel megpróbáltuk kifejezni’, hanem csupán olyan elit- művészet jön létre, amely — a már idézett Susan Sontag szerint — „feltételezi és szentesíti egy viszonylag passzív, sohasem teljesen beavatott, voyeur jellegű laikus tömeg létezését, amelyet rendszeresen összehívnak, hogy hegyezze a fülét, olvasson, lásson vagy halljon — aztán hazaküldik” —: mindezek kétségbeesett tudatában — a totális kommunikáció megvalósulásáig — ideiglenes kompromisszumot köt. Nyomtatott vagy akármilyen szövegek nem hozhatnak létre ugyanis totális kommunikációt (még akkor sem, ha elhallgatjuk őket). Dobai elfogadja tehát a részleges kommunikáció feltételeit, s megpróbál radikális átmenetet teremteni cselekvés és irodalom (ami végül is inkább nem-cselekvés, inkább csak árnyéka valamely akciónak) között. Abban a reményben nem szolgáltatja vissza az elavult verbális közlésre szóló bérletét s tételezi továbbra is vállalhatóként versek és textusok alkotását, hogy talán lehetséges a beszédet valósághűvé tennie, és az írásban alkalmat találhat az önmegvalósításra/önmeg- valósításra, s ennek az önmegvalósításnak/önmegvalósításnak a propagálására. Ezenkívül nyelvi tevékenységében kísérli meg szembeszegezni személyes ellen-metafizikáját a tradicionális világelnyelő metafizikákkal, a dialektikus lét-zabálással, a tézis- antitézis-szintézis kátyúin körbedöcögő kordégondolkodással. Ezért irodalmi tevékenységét többen is egy magán-ideológia másodlagos, ön-illusztráló működéseként fogják fel. Dobai az olvasó/befogadó teljes nyitottságára apellál és aspirál: hite szerint mindazok, akik ízlés-klisékkel barikádozzák körül áporodott félbemaradottságukat, mozdu550
