Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Erdész Gabriella: Judit megérkezik, A dívány (elbeszélések)
A dívány Az arca öregedett, mormolta maga elé anya, amikor Mirjam kiment megnézni a pardeszban a munkásokat. A bőre szinte kreolnak hat és ráncos, semmi kétséget nem hagy, ez a nő elmúlt negyven, gondolja anya, pedig Mirjamra mindenki azt mondja, örök kislány, az alakja most is lányos, a combja, mint a márvány, anya elnézte órákig is idősebb lánya combjait, csak az arca, az aztán kreol és markáns és ráncos, az idő, a láger, a szerelem, a munka, a család mind rajta hagyta a nyomát, és ráadásul őt magát egyáltalán nem érdekli, hogy ilyen az arca, és szemmel láthatóan a férjét sem, aki anya szerint szintén egy örökké húzó igavonó barom. A fene sem gondolná, hogy a Lipótvárosból jött, egy hajódeszkával úszott ki a szétlőtt tengerjáróról, alsónadrágban, karján egy arany órával éviekéit partra az ősök földjén, azóta, huszonöt év óta egyre jobban betörte a ház és az iskola, a gyümölcsös, az állatok, a mások és a saját gyerekei, de mindenek előtt a felesége. Amikor Mirjam már elég sokat ordít, anya szerint kibírhatatlanul sokat, akkor ő szinte lágyan: „de szívem”; és ilyenkor Mirjam csaknem mindig abbahagyja. Amikor Mirjam bejön a pardeszból, ránéz anyára, és rögtön dühös lesz, mert nem bírja, ha az anyja pofákat vág, és most vajon mire vág pofákat; talán mert kiment megnézni a munkásokat? Beletúr majdnem fekete hajába, már szaporodnak benne a szürke szálak; Hana állandóan szekírozza, hogy fesse be, de neki nincs kedve és mert az a véleménye, ha anya képeket vág, nem kell tudomásul venni, hát csak mégegyszer beletúr és dühöng, hogy a szedők dobálják a ládába a narancsokat, törik a gyümölcsöt, és ha az ember egyedül nem bírja, hát akkor megnézheti magát, és háromszor annyiba kerül, ha az ember munkásokat fogad. Anyának az jár az eszében, hogy nagyobbik lánya szellemileg ellaposodott, és nem érdekli sem a narancs, sem a munkások. Mirjam viszont nem reagál anya fintoraira, inkább a régi időket hozza szóba, te anyu, mikor Rózsi meg az Eszti a verandán az esernyőkkel verekedtek, és Mirjam ráncos arca most egy tízéves kölyöké, én már nem tudom, min vesztek össze, de mind a kettőnél volt ernyő, Rózsikénál fekete — Anya megint grimaszol, tekintete most is azt fejezi ki, amit a leggyakrabban szokott, tudniillik mindenki hülyeségeket beszél, de különösen és mindenekelőtt az édes lányai, és Marjam megint vigyáz, hogy ne reagáljon, de mégis érzi, hogy megsemmisíti az öregasszony és egy pillanatra azt gondolja, de jó is volt az a kétszer tizenkét év, mikor nem látta az anyját, és mondja, hogy ő nem emlékszik semmire sem, hogy „az én nővéreim verekedtek volna”. De Mirjam konokul folytatja hogy ordítoztak a nagynénjei, és ők ketten Hed- vával röhögtek rajtuk, de még Mirjam egy-egy pillanatra megrémült, hogy a nagynénjei szétverik egymás fejét, addig Hedva rendületlen kárörömmel vigyorgott, reménykedett, hátha valamelyik mégis fejbeveri a másikat, és időnként nyikkantott: anyu lesz az, Rózsika lesz. És Mirjam itt elsápadt, mert megint dühös lett Hedvára, aki sose izgatta magát mások miatt, idekinn is csak szélhámos maradt, pontosabban egészen és teljesen azzá lett, mert virágkiállításokra tervez plakátokat, mert a képeiből nem tud megélni, és még a grafikákból meg az ikonokból sem, mert a még nála is sokkal szélhámosabb férje, a börtön töl tel ék nem dolgozik, hanem ügy529
