Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Horváth Péter: Láthatatlan metszéspontok (elbeszélés)
— Naccerű! — A nő keresztbe veti a lábát, felfehérlenek a térdei. Aha, aha, aha — mintha a Papi. Miért gondol mindig arra a vénemberre? Verebekkel kezdődött. „Mit keresnek ezek a dögök a lakásban?” Aztán galambok jöttek, majd egy csóka család, később egy héja. Végül a denevérek. Papi mindenütt kérdezősködött felőlük, rájuk volt a legbüszkébb. „Így kell vakon repülni!” — hangoztatta. „Pomogájes?” A denevéreket már nem tudta elviselni, elköltözött. — Hathónapos fiam van — hallja meg a férfi hangját. — Még nem született meg. Érti. Hozzá utazom, és a feleségemhez. Magának van gyereke? Igen, szokta felelni, lelencházban. Máskor meg: két szőke kisfiú, négy és ötéves félárvák, mire hazamegy, felmossák a konyhát, és úgy szólítják őt: Mama. — Nincs — feleli. — Nem bírom őket. A barátnőm Ria, azt mondta valamelyik nap, nézd néni, milyen alacsonyan repülnek a rókák. — Meséljen még! — Nem. — Amikor felszállt, arra gondolt, elege van az egészből, befejezi. Később, ahogy a vonat elindult, eszébe jutott a Papi. Talán nem is volt igazán bolond, csak játszotta, hogy az. Eleinte legalábbis. Végül már nem tudott volna meglenni a láthatatlan madarai nélkül. Micsoda marhaság! Kölest vett nekik, takarított utánuk. Mami már meg se pofozta, nem is szólt hozzá, összesöpörte a kölest, másnap zacskóban adta oda neki, és elkérte tőle az árát. Papi fizetett. A férfi rágyújtott, a gyufaláng megvilágította az arcát. A nő nézi a félköröket rajzoló parazsat, s a férfi felrémlő vonásait. Vékony, érzékeny orrát mintha már látta volna valahol. Nem, nem a vonaton. Érdekes, egyikükkel se találkozott kétszer. Talán, igen, a Papi. Az ő orra ilyen. Mint egy csőr. — Ha behunyom a szemem — szólal meg a nő —, akkor ist látom a fényeket. De szellemet soha. Anyám látta Greschner Lujza szellemét. Ez egy igazi bárónő volt, földig érő, bordó pongyolában járt, mindig ugyanabban a koszos pongyolában. Anyám egy hajnalban arra ébredt, hogy a bárónő ott áll az ágya végénél. Érti? Pedig a bárónő már régen halott volt akkor. Anyám megkereste a papucsát, oda akart menni a bárónőhöz, hogy megfogja a pongyola ujját, de akkor a bárónő felemelte a karját, tudja, mindig bordóra lakkozta a körmét, hogy menjen a pongyola színéhez, és azt mondta: számtalanszor szóltam már, kérem, ide nem jöhetnek férfivendégek! És feloszlott a levegőben. Ilyen egy szellem mifelénk. A vonat váltókon döcögött át, új ritmust adott az éjszakának. A férfi jól érezte magát a sötétben. Nem lát, nem látják, így beszélni is, hallgatni is köny- nyebb. A sötétben nagyobbak a lehetőségek, hiszen a képzelet veszi át az észlelés szereprét, az ember sejt és találgat, neszekből és néha felsejlő fényekből épít világot maga köré. Egy csontos térd, egy szép száj, egy hang. — Missza, szalamissza, ó, szalamissza! — Részeg katona botorkál végig a folyosón. — Azt hittem, üres ez a szakasz — mondja a nő. Ismerte a vonatot, tudta merre nyílnak az ajtók, a vagon melyik végében van a mosdó, a villanykapcsoló, merre a büfé: nem érhette meglepetés. Az idők során célszerű és mégis meghitt kapcsolatba került ezzel a környezettel. A reggelt nem szerette. Utálta a hajnalban bumlizó munkások savanyú szagát, a mogorva, álmos kalauzt: az egész visszautat. Ilyenkor alig várta, hogy hazaérjen. Gondolatban újra végigélte az éjszakát: hibázott-e valamiben; de soha. 518
