Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Horváth Péter: Láthatatlan metszéspontok (elbeszélés)
— Missza, szalamissza, ó, szalamissza! — A katona visszafelé igyekeztében bevigyorog a sötét kupéba. Más ez az éjszaka, gondolja a nő. Most az egyszer ő szeretne beszélni, elmondani mindent, ami eszébe ötlik, mindegy, hogy kinek. — Talán álmodott az édesanyja — szólal meg a férfi, és újra kortyol. — Az én anyám soha nem álmodott — feleli a nő. — Azt se tudta, mi az, hogy álom. — És maga? Hirtelen csattanás: vakító, kékesfehér fény gyújtja fel az éjszakát, a szem- határig húzódó mezőn csupasz, fehér fa mered az égre, a fülkében is kifehére- dik minden, a két arc csontig meztelenítve sápad áttetsző, fehér és üres maszkká. A villám elég, őrjöngő eső veri az ablakot. A férfi magához tér a döbbenetből, engedelmesen gombol és gombolkozik, az ütemek összesimulnak, beláthatatlan mélységekből felszakadó hörgés jut el a füléig, szaggató körmök tépik a bőrét, a csontos térdek a vállárnál imbolyog- nak; odaadja magát az éjszakának, káprázatos fehér virágok bomlanak ki a semmiből lezárt szemhéja alatt, fehér zuhatagok a feketeségben, fénybombák robbannak a csendben, ha-ha, ha-ha, hihihihi: zökkennek a kerekek, „igen! igen!” hallja a hangot, valaki hozzá menekül a halál elől, a csuromvizes ingek is kinyílnak, bőr tépi a bőrt, s bár a férfi már a reggelre gondol, a reggelre, amely arcot adhatna az éjszakának, a nő még őrjöngve feszül a sötétség ölére, igen, érkezik a gondolat az elzárt veremből, igen, gondolja a férfi, és gyengéd, simogató hangokat hallat, talán, sejti meg, most kellene dönteni, hiszen eddig is érezte tompán, hogy ilyesmit ígértek az álmok, de a gondolat újból ketté hash'd a fejében, szó tagokra és hangokra bomlik, a fény virág ok kinyílnak, szűnni nem akaró zuhanás a határtalan semmibe, aztán: — Nem. — A nő reszket. Hibázott. Megszegte az önmagának állított szabályt. Rendbehozza a ruháját, és visszabújik a kabátja mögé. Fél. Kipillant a kabát mögül: a férfi arcát rejti a sötétség, csak lassan csituló zihálását hallja. Hullámok verik a testét, forróak és jegesek. Az eső dorombolássá szelídül az éjszakában, s ahogy újra kialakulnak a megszokott dimenziók, a nő megnyugszik, elszunnyadnak benne az érthetetlen vágyak, érzésein úrrá lesz a tompa, jólismert gyűlölet. — Miért... — szólal meg a férfi, ültében előre hajol. — Miért, miért, mindig csak miért! — támad a nő. —• Hagyjon békén. Nincs kedvem hazudni. A Greschner Lujza egyáltalán nem bárónő, és nem is ő halt meg, hanem az anyám, amikor tizenöt éves voltam, a Greschner nagyon is él, övé a ház, ami alatt lakunk, nyolc lány egy pincében, fejenként háromszáz forintért, igaz, hogy van egy lavór, és nincsenek bogarak, nem kell hallgatnom a Papi őrültségeit, és van bordó pongyolája a Greschnernek, abban jön a lakbérért minden másodikén, tudja maga mi a bontott csirke, hát én bontom a bontott csirkét, éjszaka meg személyvonaton dolgozom, hagyom, hogy mindenféle barom kiöntse a nyavalyás lelkét, aztán lefekszem velük, és ellopom a pénzüket. Milyen szavakkal, tűnődik a férfi, milyen szavakkal lehetne megmondani neki, hogy... Mit lehet ilyenkor mondani? Nem szólal meg, hátradől az ülésen, vár. A nő sem mozdul. A férfi lassan, nyugodtan szuszog, fekete macskák vonulnak egy fekete háztetőn, a fekete ég alatt. Még megérez valamit az előző, homályos és gyenge vágyból: leszállni ezzel a nővel a vonatról, megvárni a hajnalt, dehát... s az érzés emléke is elvész, átadja helyét a kétkedésnek. Olyan 519
