Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - Horváth Péter: Láthatatlan metszéspontok (elbeszélés)

HORVÁTH PÉT ER

Láthatatlan metszéspontok

tete dedede minek ha ha hahaha vickél áteviokéldemegbotlik hi hi ide idenevetek: dadog a vonat; szélütött öregember mondana valamit, de csak zakatol. Papi. Csak egy villanás: mereven ül a karosszékben, a feje mozog, akár a madarainak. A nő behúzódik a sarokba. Az ablak túloldalán fények mozdulnak. Csalás, gondolja, a fények állnak, én mozgok, a vonat velem, a Föld a vonattal, sattöbbi. Így gondolja, és így is mondja maga elé:

— Sattöbbi.

A férfi először meg se látta, leült, éppen szemközt, nyammog és szuszog a sötétben. Él, gondolja a nő, és megmozdul a kabát alatt.

— Bocsánat — szól a férfi —, azt hittem egyedül vagyok.

Ha-ha-ha — kacag a Papi a vonatkerekekkel —, hajhaha. Az ablak elé kivilágított épület úszik, a fény csontos lábakat rajzol elő a nagykabát alól, a kerekek csikorognak, Papi a fogaival, mindegy miért, mindig talált okot.

— Fázik? — hajol előre a férfi. — Megkínálhatom. Konyak.

A nő kibújik a kabát alól, felül. Nagy a szája, gondolja a férfi, nagy, de szép. Más nem is szép rajtam: a nő magát keresi a másik arcban! Okot, oko- tokotokot; s egy tiszta mondat: okot, ti kurvák, mindig találni, pedig pepere- terere, Papi. Ez se jobb. El is döntötte már: ez az utolsó ilyen éjszaka. A férfi arcát betakarja a sötétség, a nő feszülten figyel, aztán elernyed, magába ros- kad.

— Nem kérek — dönt. — Maga miért iszik?

— Miért? — A férfi játszik a gondolattal, mint mindig, minden gondolattal, így ezzel is: a gondolataim játszanak velem. — Nem tudom — mondja.

A nő visszabújik a kabátja alá, bár tudja, hogy mozdulatának hangjai in- gerlőek: mintha takarózna. A férfi kortyol az üvegből.

— Ha zavarom — szólal meg —, átmegyek egy másik fülkébe.

— Minek.

— Egészségére! — A férfi újra iszik. — Erős — mondja elismerően, de az elismerés nem az italnak, hanem az ivónak szól.

A nő hiába próbálkozott, nem tudott elaludni. Jelentéktelen, állapította meg a homályból elő-előtűnő férfiarcról. Jelentéktelen: ezzel a szóval illetett magában mindenkit, akit meg akart alázni. Félt ettől a szótól.

— Hervasztó — mondja.

— Ugye? — A férfi felélénkül. — Én sokat utazom, már a munkám miatt is, de nem tudom megszokni, hát még megszeretni.

— Marha érdekes. — A nő a maga utánozhatatlanul flegma módján ejti ki ezeket a szavakat.

Az elfutó fények előbb a férfi arcát emelik ki a sötétségből, aztán a nőét. Hosszú percekig ülnek némán, fel-felbukkanva a semmiből.

— Mint egy vicinális — szólal meg a férfi. — Ügy megy ez a vonat.

— A vicinális? — A nő elhúzza a száját: talán mosolyog.

— Igaz — biccent a férfi. — Nem tudom, milyen egy vicinális.

517