Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - MŰVÉSZET - Csorba Géza: Bartha László

művésztől osupán azért, mert mondanivalóját a vonzódás és vallomás hangján juttatja kifejezésre, színharmóniád zenei akkordokra emlékeztetnek és festményei gazdag hangulati asszociációkat kínálnak a nézőnek.

Intuíció és tervezés, érzelem és intellektus soha, egyetlen igazi művésznél sem mondott ellent egymásnak, sem a 20. századi magyar művészet expresszív-lírai, sem a modern francia művészet expresszív-artisztikus hagyományainak forrásvidékén. Bartha László festészetére gondolva, s itt, ezek között az újabb művek között is, amelyek nagyrészt az utóbbi tíz óv terméséből valók, úgy érzem, arról az ars poétikáról van szó, amit Charles Baudelaire, minden idők egyik leglíraibb poétája, minden idők lírai alkatú művészeihez is szólva így formulázott meg: „a költő legnagyobb dicsősége, ha pontosan azt valósítja meg, amit tervezett”.

Bartha László művészetében immár ennek a programúinak a megvalósulását kell látnunk, s piktúrájának éppen azért van olyan nagy jelentősége, mert a szintézis, amit számtalan elemből tudatosan megvalósított, 20. századi festészetünk kimagasló értékű, s elidegem'thetetlen részévé avatja életművét. Nem csupán arról van szó, hogy enélkül az új érték nélkül mai művészetünk szegényebb lenne, hanem arról, hogy olyan alkotóelem hiányoznék belőle, ami nélkül logikus fejlődési láncolatát, sajátos karakterét nem is lehetne maradéktalanul megérteni.

Ha a zenének van színe — s éppen az idézett költő óta tudjuk, hogy van — miért ne lehetne a színnek is zenéje, és sehol sem állíthatjuk ezt mélyebb meggyőződéssel, mint itt, a művész újabb képei előtt, amelyekben, úgy tűnik, a koiorit gyűjti magába, s transzponálja gazdag muzsikává a látvány, a szerkezet, a ritmus változatos elemeit.

Vannak „szőke” harmóniái: világosak, dallamosak és önmagukban befejezettek, mint egy-egy jól fogalmazott zenei mondat. Vannak mélyen zengő -barnák és pirosak, s vannak azután hűvös és sejtelmes, gyöngyházfényű szürkék, amelyeknek hangjai valamilyen titokzatos teret idéznek képzeletünkbe. Ám bárminő édes és néha andalító ez a muzsika, bármennyire lírai hangokat szólaltat meg bennünk, jusson néha eszünkbe, hogy a művész tudatos tervező szándéka és képessége nélkül nem lehetne benne részünk.

455