Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - MŰVÉSZET - Thiery Árpád: Örökös gyötrelem, örökös remény. Bartha Lászlóról
THIERY ÁRPÁD Örökös gyötrelem, örökös remény BARTHA LÁSZLÓRÓL Most döbbenek csak meg: milyen ritkán találkozunk! Legutóbb mikor is? Három éve, talán. Esetleg már négy? Ezen az sem könnyít, ha elolvasom, amit legutóbb küldött dátumnélküli levelében írt: „Jó lenne találkozni veled, azt hiszem, Bertha Bulcsún kívül csak te vagy az, akivel bármilyen hosszú idő után tudok folytatni egy beszélgetést, úgy, mintha öt perce szakadt volna meg”. Ezzel a mondattal áltatom magamat. Állandó késésben vagyunk, s a hátrány egyre nagyobb. A távolság minden igyekezet ellenére egyre csak nagyobb lesz. Bertha Bulcsu írta a nyáron egy szép Rubens- reprodukció hátára (Bathseba a szökőkútnál megkapja Dávid levelét) — „Nem látjuk egymást. Mintha nem is egy városban élnénk.” A távolságnak itt más a mértékegysége. Budapest és Kőszeg már alig van messzebb egymástól, mint két budapesti kerület. Azelőtt minden könnyebb volt. Fiatalabb korban az embert körülvevő dolgok általában egyneműek és villámgyorsan áttekinthetőek. Például egy nő meghódítása. Egy rivális legyőzése. Egy nemes, másra át nem hárítható feladat megoldása. Most már arról van szó, hogy valamiképpen meg kell védeni azt a keveset, ami az idők folyamán összegyűlt. Mondhatnám azt is, hogy egyre több kérdés marad megválaszolatlanul. Pedig egyre több a kérdés, egyre nagyobb az idegesség. A figyelem is megoszlik. Takarékosan kell bánni a képzelettel, sőt úgy kell feltüntetni, hogy váratlan esemény már nem érhet bennünket, de még elő fogunk teremteni magunkból valami fontosat és figyelemreméltót. Ritkán írtam Bartha Lászlóról, talán kétszer eddig összesen, holott újságíróként vetődtem el hozzá először, Tihanyba. Több mint húsz éve ennek. Jól emlékszem, hogy mennyire elfogódott, sőt ideges voltam, mert állandóan újra és újra meg akartam fogalmazni valami fontosat, de nem jutott eszembe semmi, míg egy idő után ró nem jöttem, hogy hallgatni kell. A leg'oölcsebb, mert hallgatással a legtöbbet tudhatom meg. A pamlag szélén ültem, kezemben egy pohár bor, körülöttem a csodálatos kutyák fürkésző tekintetének kereszttűzében. Távolabb, az ablakhoz közel, állványon egy készülő kép. A szoba ablakából lepillantva n csodálatos, anziksz-szerű mélységbe, az én szememben a nyári Balaton pontosan olyan volt, mint Bartha László jégvilága, melyről akkor nekem beszélt. Megértettem, hogy nem lesz túl sok értelme, ha Bartha László festészetéről írok, mert az én megközelítésem más, mint a művészettörténészeké. Az én megfogalmazásomban semmit sem jelentenek az ilyen sorok: „ ... a paraszti életet, balatoni és tihanyi tájakat, interieur-öket ábrázoló képeket és csendéleteket fest. Műveit a nemzeti formák és az újabb európai festészetből leszűrt formai-technikai tanulságok szeren451 művészet
