Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - MŰVÉSZET - Thiery Árpád: Örökös gyötrelem, örökös remény. Bartha Lászlóról

esés ötvöződése, egyszerű szerkesztés jellemzi”. Mit látott s nézett az, aki e „jellemzést” írta Bartha László festészetéről?

Számomra mást jelentenek Bartha László képei. Megkísérlem leírni, hogy mit. Vallom, hogy csak az lehet igazán boldog ember, aki képes szárnyra engedni önmagát, aki tud örülni a gondolatnak, mások gondolatainak és felfedezéseinek. A dolgok és összefüggések felfedezésében nincs kezdet és vég. Nincs korhatár. A gondolkodó ember képzelete állandóan különös világok felett suhan, eközben váratlanul össze nem illő dolgok csapódnak egymás mellé, fontosnak tartott mozzanatok veszítik el jelentőségüket. Űj alakzatok, új összefüggések és új minőségek keletkeznek. Csak látszólag igaz, hogy korunkban kevés a felfedeznivaló s egyre kevesebb az esély. A szellem kalandozása nem elfecsérelt idő. Bartha László művei az én számomra mindig a felfedezésnek azt a pillanatát jelentik, amikor megértem — megérthetem —, hogy előttem járva eljutott egy általám is kutatott, várt, óhajtott felfedezéshez, és e felfedezést tartalomban, formában, filozófiában, világ-, ember- és anyagismeretben, költészetben, színben meg is fogalmazta nekem. Nem helyettem fogalmazta meg. Az én számomra. Az érzés: akárha én volnék a felfedező. Magam.

Nem vagyok híve a baráti levelek nyilvánosság előtti kiszolgáltatásának, kivételt azért teszek, mert az alábbi néhány levélrészlet bepillantást enged egy nagy művész csöppet sem különös, nagyon is emberi alkotóvilágába.

„... szóval életemben először ágyba dugtak egy váratlan összeesküvéssel, amelyet már semmiképpen nem tudtam kivédeni. Egy mellhártyagyulladást húztak rám, és mérhetetlen mennyiségű különböző színes gömbökkel táplálkozom, megelőzve a tudományt. Mondhatom, a jövő táplálkozásának nem szabad ilyen ízléstelen színösszetételűnek lennie, mert ez lerombolná mindazt, ami az európai színvilágban egyszer már összeállt. Ebben főleg a Polivitaplex 8 a bűnös, ezzel a szörnyű jellegtelen tüdő színnel. Mindmáig azt hittem, hogy a vörös színnek nincs is olyan árnyalata, amelyik ronda lehetne. És ezen még a C-vitamin sárga színe sem segít (együtt kell bevenni őket még két kis fehér és két nagy fehérrel), igaz, hogy ez sem valami jó minőségű sárga. Semmiesetre sem Cadmium. Valamennyit segített volna az összképen, ha Veronika adott volna az ő kék gömbjeiből, de erre nem volt hajlandó. Ismét eszembe jutott Cocteau verse: A kék titkát jól őrzik...”

„... Hogy miért hallgattam ilyen hosszú ideig, annak egyetlen oka volt, de ez aztán felért akármivel. Életem legnagyobb és legsúlyosabb művészi válságába kerültem, és most is csodálkozom, hogy végül is, mégis sikerült kikerülnöm belőle. Hogy mennyire, azt majd az október 8-án nyíló Csók Galéria-beli kiállításom fogja megmutatni. Tulajdonképpen ez egy lassan érő dolog volt, nem is nagyon volt idegen tőlem sohasem az ilyen válsághangulat, de itt most egészen másról volt szó, mint egy szabályszerű időközökben megismétlődő mélypontról. Én egész életemben kétségek és remény között hányódtam, de mégis csak hittem e szakma létének az értelmében. Hogy pontosan mi is történt velem, azt nagyon hosszadalmas lenne leírni, de ha valahogyan meg akarnám magyarázni, legegyszerűbben azt mondhatnám, hogy számomra most szakadt vége az idillnek. Ha a festészetem nem való egyébre e világ szörnyű tragédiái, emberirtásai és éhínségei közepette, minthogy kiállítsak egy képet „A Királyvölgy télen” címmel, akkor már ennél méltóbb elfoglaltságot is találhatnék. A magány számomra sosem jelentett alkotói válságot, de ha kételkednem kell a szakma továbbélésének a lehetőségében, az igen ...”

„... Most jobb és kényelmesebb lett a műterem, ha semmit nem fogok tudni csinálni a jövőben, az bizonyos, hogy az ilyen külső körülményekre nem hivatkoz- hatom. Valahogyan úgy érzem, érdekes, izgalmas idő előtt állok festészetben, még a Rákosi-féle időkből maradt elég gyakorlatom ahhoz, hogyan kell csak gondolatban festeni, igaz, hogy ez akkor majdnem egy évtizedig tartott, talán életem legfogékonyabb éveiben...”

Az értékről, a sikerről nem tettem említést. Egy ilyen jelentős művészi pályának még az érzékeltetése is, meghalad engem. Csak arról lehetett szó, hogy mit jelentenek számomra Bartha László művei, mit jelent az emberről, a világról, a gyötrelemről és a reményről küldött üzenetei.

452