Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - TANULMÁNY - Baranyai György: A születés emlékezete
entirozottsága, a hegeli Abszolút Szellem, az ártatlanság is. Hegel világtörténetfilozófiája megmutatta magának a totalitáslogikai eszköznek a fő s objektív korlátozottságát, nevezetesen azt, hogy — mivel Hegel nem akart exoterikusan is orákulum lenni, helyette ott a Logika — a világtörténet tárgyalása csak a szerzője jelenéig történhetett meg (ami banális tény), s ebből következően — mivel az ezoterikus totalitásfilozófia megalkotója, eképpen a tulajdonos szubjektuma a német Hegel volt — a világtörténelem kifejtése objektív szükségszerűséggel poentiro- zódott nála arra a szubjektumra, amely a poentirozásban objektiválódott is (ami „felemelő elidegenedés”), tehát nem Hegelre — hiszen Hegel eleve objektiválta a maga szubjektumát a legminimálisabbra csökkentetten, ici-pici az 1-es spinű foton, önnön Nagy Logikájává, ugyanakkor maximálisan meg is tartotta önnön reális identitástudatát, éppen így lehetségesen, s ki tudja, rejtelmes-hidegen talán még mosolygott is magában. Mona Lisa-nál észrevétlenebből, s anyai báj híján valóban —, hanem „a germán szellem”-re vagyis „a germán világ” vezető, kollektív s objektív szellemére, az óhajtottra, közelebbről így arra a korabeli partikulárisra, reflektáltra, mely ref- lektálthoz, mint konkrét szubjektum, ő is tartozott, tehát objektiven poentirozódott az ilyen földi reflektálásra képes „germán szellemre”, így mezőre, amely az Abszolút Szellemnek a germánosult-világi aktuálissága a továbbiakban, objektív szükségszerűsége, „folytonos most’ a „belvilág-tágulás”-ban, s amely mint objektív poentiro- zottság a földi reflektáltságában poentiroz mint valami „új lángoszlop”, amelyet Hegel „A Világtörténelmi Egész Eszméjé”-nek az aktuálisan legfőbb s egyetlen valóságosságának, totalitáslogikai ésszerűségének tartott, (s ebben az értelemben vette ő, hogy „Minden, ami valóságos, ésszerű és minden, ami ésszerű, valóságos”, mert az ésszerűnek a valóságossága nála éppen azt az aktuális önmagába emelt s világtörténelmi igazoltsággal hitelesülő objektív s totális terjedelmet igénylő lcültíetéstudatot fejezte ki, amely „a keleti világ” szellemiségeként, „a görög világ” szellemiségeként, s „a római világ” szellemiségeként már egyre emelkedőbben-gazdagabban bár, de a negyedikhez, s szerzője szeiint a végső mozzanathoz, „a germán világ” szellemiségéhez képest csak tökéletlenül valósult még meg), s amely „germán szellemiség” az így minősített aktualitásában lehetett önmaga kollektív s objektív poentirozottságú világorákulum a reflektáltságában poentirozottak számára szánva, azoknak ilyen daimonja, abszolút eszményiesített, kollektív-objaktivált külső öntudat, mely a belsőhöz kapcsolt — dialektikus totalitáslogikával, abszolút molluszkulogikával, pán- logikával feljavított s túltáplált, önigazolt és a tulajdonosát, reflektált alanyát önigazoló eszmejog, az egyetemes gravitáció „de Sitter-i világa” minimumszintű ezoterikus filozófiaként is, tehát prenatálisan-koncepcionálisan is kifejezve, jövőképet alapvető szinten is kifejezve az ezoterikusságában, mintha két nulla vonatkoztatási rendszert teljes összeszorzásával, logikai szorzataként alkotna valaki egy új abszolút totális vonatkoztatási rendszert, mondjuk a Peano-tételre is figyelőn, melyet aztán mini- mun-pozícióban és maximum-pozícióban egyaránt lehet alkalmazni, mert az eszmejogos vonatkoztató éppen ez a logika, illetve a tulajdonosa, aki társadalmi-történelmi meghatározottságú, szubjektum, nem pedig objektum, tehát gazdagabb annál ami objektumként csak a természettörvények szülő demonstrátoraként van így, meg úgy, akár országutak pora is, ha felkavart is, akár lég, villám vagy gömbvillám, egyik sem ember — s amely eszményiesített kollektív-objektivált kapcsolt-külső tudat s öntudat önnön kedveltjeit, reflektáltjait, hozzá hű, hozzá emelkedett szubjektumait olyan „germán H. C. E.”-vé magasztosítja, hogy e poentirozott totalitáslogikai ezoterikus bölcsőben ringok — ha porosz a dada, miként azt Hegel óhajtotta — észre sem veszik netán, hogy másnak is süt a nap, az általuk-magasukból leértékeiteknek is, meg a levegő sem csak övék, amit csak úgy elvonhatnak, hogy süsüljön bele az élő az atmoszférán nem szűrt sugarakba, ha már annyira kellett nekik, hát tessék, Hegel totalitáslogikája a világtörténet-filozófiai alkalmazásában ilyen ábrázoláslogika, ilyen ábrázatú logika. Aki nem olvassa el, bizonyára kétkedve csóválja fejét. Pedig ilyen gyarló tud lenni az alternatívanélküliségre poentírozódó totalitáslogikai gondolkodás, melynek árnyékában a kemény s precíz Wolff-i vagylagosság is éppúgy elrejtőzhet, élhet, mint az azonosságfilozófia is, meg ami tetszik, hiszen ez a hegeli 444
