Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - TANULMÁNY - Baranyai György: A születés emlékezete

mint Alkibiadész, „a könnyelműség e zsenije, aki játszott az athéni néppel” — Szabó Árpád a „Periklész korá”-ban mutatja arcképét — és Kritiasz, „a legtevékenyebb a Harminc közül”. Betelt a mérték, s kiürült a méregpohár. Annak a kezében, aki elve szerint ,nem azért élt, hogy egyen, hanem azért evett, hogy éljen’. De így a mérleg nyelve az ellenkező végletbe lengett — ennek filozófiai eszmejogát Platón fogalmazza meg —, hiszen Szókratész halálával — a keresztény időszámítás kezdete előtt 399— 400 évvel, még „Görögország belső virágzásáéban — az egyén filozófiai természetjoga igy e ponton elintéztetek, az individuális gondolkodás szókratészi módja a Hádészba került. Abban a korban, amelyben úgy spekuláltak, hogy ami könnyű, az felülre, s ami legkönnyebb, az legfelülre száll. (Az újkorban Hegel Nagy Logikaként kiművelt hite lett, mint szellemi antigravitáció, ilyen együttmozgó mozgató — a parmenidészi, platóm, arisztotelészi és newtoni mozdulatlan mozgató első elv helyett —, melyet éppen ezért, s eltéphetetlenül erős rugalmasságáért tudott az elméleti alkalmazásában jól poentírozott totalitásgravitációként alkalmazni úgy is, ahogyan azt a totalitásnak vett világtörténet-filozófiája, eszmejogos hite mutatja. Ebben majd Marx leplezi le.) De ha a szókratészi ügybe másként, platonikus oldalról is belegondolunk, s közelebbi, tehát közvetlen lényegét is tekintjük, alapos okkal gyaníthatjuk, hogy e bölcs ember tragédiája a bölcselkedése félmegoldásában volt, így játszatták el vele a fogda-színen a felbomló görögség tragédiáját — (s a fentebb mondottak szerint nemkülönben a vele homlokegyenest ellenkezőleg gondolóké is így ez, annyi különbséggel tán, hogy ez utóbbiak a tragédiájukat megosztották, inkább másokra ruházták; de mindig van oly pillanat, amikor a király meztelen a megmutatkozáskor is) — s a bölcseleté tükrébe tekintő athéni ítészek visszahőköltek attól, amit homályosan megsejtettek, s a hőkölő nép drámája egyik fekvésben máris esz-dúrban szólt, mikor a méregpohár kiürült. Szókratész a maga korában s a maga módján bár, de a kortársaiban művelte — s igen költőieüenül, mert csak negativisztikusan — a bennük levő minden fennállónak, képzetnek, hitnek, világnézetnek a kíméletes látszató kritikáját: a „nagy leépítést” az egyénekben s Kölcsey Palladiojánál sokkal alaposabban, bár csak eszmei terepen végezte, mindenkit ahhoz mért, hogy ő, aki hitelesítetten a legbölcsebb görög, nem tud semmit, s mivel ellenőrizni akarta az isteni jóslatot (így visszacsatolt önnön vallási legalizmusához) az emberekkel való szellemi kontaktusokban, így ezen ellenőrzésben, bábáskodásban igazolta is az isteni jóslatot, szerényen „ önistenül t”, hiszen sorra bizonyította be partnereinek, hogy ők mégannyit sem tudnak, mint ő. így Szókratész a bábáskodó dialektikával gyakorolt filozófiájával feltalálta „a bölcselkedést mint kritikus nulla vonatkozási rendszert”11, bölcsként azt, amit matematikaként a matematikusok csak pár ezer év múlva fedeztek fel. A daimon-űzött szókratészi kommunikáció úgy viszont már önmagában véve építő — s alkalmazó atyjának építője főleg — a szellemi mozgás relativitásában, hogyha mindenki másnak a természetes eszét a negatív szférába nyomja, tehát a „szókratészi nulla alá”, ilyen „vonalalattivá” teszi, hiszen a leépítendőnek az „antivilágát” építi. Szókratész teljesen jóhiszeműen, de célja szerint mindenkit s így ebben az értelemben mindent a „vonal alá” akart szorítani az interperszonális kommunikáció magánművészetének gyakorlatában, önön daimonikus logikus („szókratészi dialektikus”) parancsától űzve; és a teljesítés folyamatában folyvást igazolódott is vállalkozása. Szókratész a bábáskodásokban azt tapasztalta s partnerei is, hogy a semmit sem tudó Szókratész valóban bölcsebb náluk, és mindahányan így voltak, kezdték ezt már a közvetlen tapasztaltságon — ön- magukon — túli érvényűén, tehát általánosan is hinni, s hitetni. E negatív tudású világképzet tetején — mint első az egyenlőknek látszok között — ö van, a „Szókratészi nulla”; de meggyőzött hívei ugyanakkor nem is e „nulla alatt” vannak, hanem a „szókratészi dialektikának”, ennek az egyoldalú nem-lineáris gondolkodásnak a leképezéseként elgondolható „nulla,-vonalban”, az így felépülő nulla vonatkoztatási rendszerben, amely éppen ezért az ebben nem lévőkre vonatkozik, s azt hivék, hogy így mindenek lesznek. A görögök még nem ismerték a komplex számokat. A szókratészi világfordítás a szellemi folytonosságban így eleve lehetetlen vállalkozás, hiszen a negatív elsajátulásban képződő „anti-világ ész” a dolgokat másként látó környezet számára, a hagyományos Apollón-kultusz hívői s az abban legalizálódók számára, te434