Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - TANULMÁNY - Baranyai György: A születés emlékezete
S míg az első nagy marxi végszó egy, a második kettő, ezen harmadik már három bekezdésnyi méretűén vett, bárha önkényes kiemelésnek látszik, a hasonlítás kedvéért valónak, talán mégsem csupán az. Így tekintsük végre a harmadikat: „Míg Hugo azt mondja: ,Az állati az ember jogi megkülönböztető jegye’, tehát a jog állati jog (— vö: a Nagy Sándort kiművelő nevelő filozóíus, Arisztotelész szerint — kinél filozófiailag a mozgás első elve mozdulatlan — az ember „zoon politikon”. BGy. —), a művelt modernek a nyers, őszinte ,állati’ helyett teszem például organikus jogot mondanak, hiszen kinek is jut eszébe az organizmus szó hallatán mindjárt az állati organizmus? Míg Hugo azt mondja, hogy a házasságban és a többi erkölcsi-jogi intézményben nincsen ésszerűség, a modern urak azt mondják, hogy ezek az intézmények ugyan nem az emberi ész képződményei, de egy magasabb ,pozitív’ ész képmásai, és így tovább valamennyi többi cikkelyben. Csak egy következmény van, amelyet mindannyian egyformán nyersen kimondanak, s ez: az önkényes hatalom joga. — Haller, Stahl, Leo és elvbarátaik jogi és történelmi elméletei csak a hugoi természetjog codex rescriptusaínak (— ’palimpszesztusainak; az eredeti szöveg kitörlése után újra beírt kódexeinek’; MEM-köteti Szerk. megj. ez —) tekintendők, amelyek a kritikai elemzés néhány operációja után megint olvashatóan előtüntetik a régi eredeti szöveget, mint azt alkalomadtán bővebben ki fogjuk fejteni. — Az összes szépítési fogások annál is inkább hiábavalók, mert még birtokunkban van a régi kiáltvány, amely, ha nem is értelmes, mindazonáltal nagyon érthető”.8 Csak emlékeztetőül jegyezzük meg, hogy amikor Szókratész önnön lelkiismeretét, daimonját tette meg szabad athéni polgárként önmaga szellemének, gondolatainak és érzéseinek vezérlő csillagává, öntudatává, s másokat is erre tanított (a szofista felvilágosítóktól eltérően ingyen), igazolásul arra is hivatkozott vádlói és bírái előtt — ügyvédek nem voltak még akkor, ha csak az említett szofistákat nem tekintjük annak —, hogy a leggörögebb istennek, Apollónnak a papnője, a híres-jós Pythia jóslatával igazolta őt ebben — ,Szókratész a legbölcsebb görög’9 —; ilyen jogosítvánnyal azonban maga az Apollón-kultusz s jósrendszere semmisült meg elvileg. (Hiszen a matematikai gondolkodás szerint a kiválasztási axióma — melynek a kontinuum- hipotézistől való függetlenségét csak 1963-ban bizonyította be P. J. Cohen10 — az emberekből álló közösségben a szókratészi művelet szerint az egyes ember daimonja, az egyén természetes eszét kormányzó lelkiismeret, — s az így értelmezett szókratészi filozófiai lelkiismeret eleve lázadó, mert ha az emberi társadalom totalitásnak, s így máris kontinuumnak, kontinuumszámosságú halmaznak, tehát totalitáslogikailag ope- racionálisnak tételezett, akkor éppen a szókratészi filozófiai lelkiismeret állíttatja önnön emberével azt, hogy a kontinuumszámosságú halmazt illetően nem létezik jól rendezettség, pedig éppen ilyen lelkiismeretű gyakorlókból állónak tételezett alapvetően az a totalitás, amit alkotó lázadóként az egyén tagad; s e probléma úgy is megfogalmazható, hogy ha az egyének daimonja globálisan kisajátítódik filozófiai eszmejogként, akkor az egyes ember védtelen lesz, természetes esze teljesen kétségbevont, ennyiben észre-vétlenül pusztítható; de aki a közösség exoterikus istenének, a kívülük levőnek hitt istennek visszalopójaként, a születési helyére való sze- kularizálásában, a mindenkibe való szétosztás általi megsemmisülésben s lelkiismeretként való felfedezésében erős, az elpusztítható ugyan, de legyőzhetetlen, miként az őrzők, akik ezt tudják és tudhatják; a „Lement a hold”-ban ,a legyek meghódították a légypapírt’ — míg más legyek művelték másként a képpapírt a ,,Svejk”-ben). Kinek kellene továbbra is ilyen külső, végül is idegen, önálló isten — mellyel, miként minden nép a sajátjáéval (s egész istenvilágukkal) a görögök leginkább barátságot kötöttek, bonyolult politeizmus-dualizmust alkottak —, ha mindenki magában hordaná önnön daimonját, az immár önállósított lelkiismeretét; igy aztán halálra ítélték bírái a hetven éves Szókratészi, egy szobrász s egy bábaasszony fiát, két gyermek apját, Xantippé férjét, ki egy ideig maga is apja mesterségét folytatta, mígnem pártfogóra találván végleg bölcselkedésre adta fejét, életének javát, s bár minden másban megfelelt derekasan a hazai szükségleteknek, bűnösnek találtatott a vádban, hogy új isteneket vezet be, s megrontja gondolataival az ifjúságot, meg aztán azért sem dicsérték, hogy olyan két, később elfajzott tanítványa is volt, 433
