Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - SZOCIOGRÁFIA - Kunszabó Ferenc: Betörés

nem akarom a kollégámat és az egész munkafolyamatot megakasztani! Mert igaz, hogy a paraszt látástól vakulásig húzta a kapát, a kaszát, akár a sajátjában, akár a máséban, de az valahogy más. Nem precíz, nem kapcsolódik úgy egyik a másikához, mint az órában a fogaskerekek — és ha egyszer megkérdeznék tőlem, mi teszi a munkást, azt mondanám, hogy ez! Mert ahogy elfigyelem a korombelieket, úgy látom: az lett igazi munkás, és nem csak vendég az iparban, aki le tudott szokni a korábbi életéről, és át tudta venni ezt a bemért, beszabályozott tempót. — Apám, már a halálos ágyán, váltig mondta, hogy Pestre menjek, iparra váltsák, könnyebb életem legyen — de szerintem ő nem tudta, nem képzelte, milyen nehéz ez. Az átállás. Nagyon nehéz. Majdnem ráment az életem; de hogy megértse, sorát kerítem: Katonáéktól leszereltem, mint szakaszvezető. Anyám azt mondta, ne járjak Pestre, plusz költség az, hiába hogy munkásszállás, üzemi ebéd; meg a húgaim is cseperednek, felügyelet illeti őket. Igazát láttam, szót fogadtam. Akkor már nagyon fejlődött a Hűtő, nem is fizetett rosszul, hát jelentkeztem. Mindjárt ide helyeztek, a hármas üzembe, s rögtön föl, az eloxálóba. Itt aztán el is kezdődött, amit mondani akarok: Nem arról van szó, hogy a fémek vegyi maratása valami bonyolult vagy raffinált szakma. El lehet itt lötyögni nyugdíjig, és közben még prémiumokat is kapni úgy, hogy nem fogom fel a műveletek lényegét — de ha tudom, hogy az egyik szifonalkatrészt miért ilyen vegyszerbe, vagy a másikat miért amolyanba kell tenni, akkor azt is megértem, hogy miért fontos a víz összetétele például. És ráadásul állandóan fejlődünk. Űj összetételű fémek jönnek, újfajta gyártás után kerülnék föl hozzánk, s ami szifontest öt-hat éve exportminőségnek számított, azt ma a selejtbe is szégyelleném leadni!... És hát ebben nekem is volt egy kicsi részem talán. Ez az egyik. A másik, hogy elkapott a gépszíj. Ifjúgárdista lettem. Aztán jöttek a munkásőrök: te híradós voltál, kiváló híradós, nekünk meg rádiósra van szükségünk, gyere! És jött a szakszervezet: az üzem nem hagyhat ilyen kiváló aktivistát „szüzén”, légy bizalmi! És — azt a lovat biztatják, amelyik húz — közben kineveztek el ómunkásnak: avval is többet kellett tanulnom, a magamén kívül még tizenhat ember kezére ügyelnem!... Egy kis bökkenő volt, amikor szóltak, hogy ideje belépni a Pártba. „Ne haragudjanak, nem.” „Miért nem?” Féltem én attól: éppen énrám, a berényi csóróra van ott szükség!? De fennhangon csak azt mondtam: Mert már most sem látszom ki a társadalmi munkából. Elmagyarázták, hogy beszámítják, amit eddig is csináltam. „Akkor sem!” „De miért nem?!” „Mert nem vagyok elég fejlett!” Azt hittem, evvel aztán lesöpröm őket az asztalról, de vesztemre szóltam, mert beiskoláztak marxista középbe. És vehetjük a harmadik vonalat: Húgaim eladósorba kerültek, ki kellett őket házasítani. Erre ugyan nem mondhatjuk, hogy az új élet követelménye, inkább a háború következménye: hogy apám után voltam helytálló. S az sem szocialista követelmény, hogy hatvankettőben magam is megnősültem, mert ha felnövünk, dolgozni kell, s ha kereset van, család kell, ez az élet rendje, mióta a világ világ. De azt már csak új követelménynek tartom, hogy nem volt jó a szüleim háza, se nekem, se a feleségemnek, és hatvanhétre összeraktunk ötvenezret, vettünk egy telket, rajta kicsi lakással, és azt ezerkilencszázbetvenegy tavaszáig háromszobás összkomfortossá bővítettük! S közben a feleségem keresetétől kétszer is elestünk: két gyerekünk született. — Na, ha most ezt mind összeadja, akkor megérti, amit magyarázni akarok: Ha az ember be akar vágódni az iparban, akkor nemcsak nyomni kell a melódiát, mint a süket a vakablakot, ahogyan azt nekem apám katonapajtása magyarázta, hanem át kell vennem azt a tempót, azt a gondolkodást

— ha viszont valaki átveszi a munkában, akkor már ugyanúgy fog cselekedni otthon is, a társadalomban is. Ugyanolyan igényei lesznek az élet minden területén.

— Már éppen rendbejöttünk volna mindennel, na csak úgy nagyjából persze, és mondtam az asszonynak, hogy most lejjebb vesszük a gázt, mikor hetvenegy május tizenhatodikén reggel összeestem. Azt hittem, felszálltam a biciklire, és kerekezek a gyár felé. Csak azt tartottam furcsának, miért van olyan sötét? És miért vijjog valami sziréna? Meg is kérdeztem: Milyen sziréna ez, apám? Mert ő valahogy ott jött mellettem, katonaruhában, ahogy gyermekkoromban mindig láttam; és azt mondta: légiriadó, fiam!... És azzal eltűnt, én pedig a kórházi ágyon ébredtem föl, ser428