Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - SZOCIOGRÁFIA - Kunszabó Ferenc: Betörés

látok semmit! A nagyvilágból, amit otthon úgy vágytam megismerni: reggel rohanás a munkába, utána átképzős tanfolyam, szeminárium, társadalmi munka, ifjúsági mozgalom, este haza, be az ágyba! Még rádió sem volt, mint otthon, a nagy falusi elmaradottságban... és nem ismerek senkit. Egyedül vagyok, mint a kutya! És már álltam föl, hogy fogom a kosaram, bepakolok; de mégis a lavórért nyúltam, meg a keféért, és aznap este mindent hófehérre súroltam. Hétvégére szereztem meszet, úgy hogy a falakat is rendbetettem. A két lány csak nézett. Nem szóltam semmit. Vártam. De nem voltak ők rosszindulatúak, mert a másik héten ők tették rendbe a szobát. Igaz, ők ketten, én egyedül. De bántam is azt! Fő, hogy embermódra kezdtünk lakni. Az ablakra függönyt varrtunk, az asztalra térítőt vettünk. A falakra is sikerítettünk díszeket... Így kezdődött. A szomszéd szoba férfiszállás volt. Nekik is kitakarítottunk, de cserébe az udvarról el kellett hordják a rengeteg szemetet, törmeléket, amit még a háború hagyott ott. És belejöttek ők is. Tapasztottak, meszeltek, úgyhogy a gyárban híre ment, és azt mondták ránk: karácsonyi lázba estünk. János bácsi kijött, hüm- mögött, aztán vitetett oda rendes asztalokat, székeket, éjjeliszekrényeket — de én addig könyörögtem neki, míg egy rádiót is kerített valahonnan... Mondom, így kezdődött. És bár még mindig rosszabb volt, mint otthon, de ha a gyereket meglátogatni hazamentem, vagy pláne nyári szabadságra, akkor hiába volt ott minden jobb, szebb, otthonosabb, csak vágytam vissza Pestre, a rumliba, a félelmetes gépek mellé — mert még sokáig azok maradtak számomra —, az állandó idegeskedésbe... Nem tudom megmondani, miért? Nem tudom megmondani, hogyan?! Talán azért, mert a gyárban mindig volt miért lelkesedni. És én már gyermekkoromban úgy szerettem lelkesedni a szépért, a jóért !.. Hol ilyen cél, hol olyan cél, amit elénk tűztek! Mert szerintem az ember olyan, hogy ha szép célt és példát raknak eléje, akkor szép dolgokra képes; de ha csak úgy lóg bele a világba, akkor eltunyul, ellustul, mint a bivaly. És belefekszik a sárba.”

Azt hiszem, ebben megegyezhetünk. Adatközlőm később persze belépett a Magyar Nők Demokratikus Szövetségébe, rrfajd a Pártba, majd tanfolyamra került, ter- ves lett, s mint ilyen jött le ötvennégyben Berénybe. „Mert ez mégiscsak Jászság, és én jász vagyok.” De akkor már egy férjet is hozott magával, hozzáillő rendes, öntudatos munkásembert.

Fiatalon idegenbe szakadni, ott betörni az új munka- és életformába, majd hazajönni a gyárakkal gazdagodott jász földre, és itt az egész változási folyamat tudatos szintre emelkedik — erre szép példa az alábbi:

„A DISZ jelentett egy kis kikapcsolódást. Dolgozó Ifjúság Szövetsége, aki még emlékszik rá. Az volt akkor a KISZ helyett. Ügy általában láttam a plakátjaikat, hogy hol ezt, hol azt rendeznek a vállalat kultúrtermében, meg sportolnak, kirándulnak, színházba mennek — de azt gondoltam, ez valami más világ: ezt a pesti fiataloknak találták ki. Mert a szálláson volt rajtam kívül vagy harminc fiatal, de egy se járt oda. Egyszer aztán velük utaztam. A díszesekkel. Alkalmilag, ök agitálni mentek Tápiószelére, szombati nap. Kérdezték az úton, hogy hát én hova? Mondom, csak ide, Berénybe. „Mennyi az az ide? „Rövid öt óra járás a két szürkével.” Hát ezen nagyon nevettek, szinte halálra kacagták magukat; Szelétől aztán a parancsnokuk, egy fiatal munkavezető, elhozatott, egészen hazáig. Másik héten meg kérdezgették, hogy na, hogyan jutottam haza? Nem akartam elrontani a kedvüket, viszont a bohócuk sem kívántam lenni, hát azt feleltem: Hát úrrá tettek egyszer, mint apámat tették kétszer, mikor ingyen vitték a frontra, meg vissza — csakhát az enyém másként jön ki, persze!... És elmondtam az egész történetet, nekik is — így feleltem meg! Ne higyjék, hogy attól, mert jász vagyok, mindjárt tökkelütött is vagyok! — Attól kezdve aztán nem hagytak békémet, be kellett járni hozzájuk. De nem bántam meg: rádió, lemezjátszó, sakk, pingpong; meg általában rend, tisztaság, villanyfény, meleg. Ott kezdtem megtanulni, hogyan is kell embermódra élni, gondolkodni. Ahogyan a modern világ megköveteli. Meg aztán katonáéknál. Híradósokhoz kerültem, és ha meggondolom, ott is az gyötört eleinte, mint Pesten... Nem, nem az idegenség! Elsősorban nem az. Hanem a pontosság. Hogy nekem percre tennem kell valamit, hogy pontosan ekkor így és így kell szólnom, mozdulnom, ha

427