Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - SZOCIOGRÁFIA - Kunszabó Ferenc: Betörés
érdekelt a színház, az irodalom, az ország százféle izgalmas eseménye — és egyszeresek nem bírtam tovább, fölutaztam Pes're! Volt egy ismerős asszony a kőbányai Tüzér utcában, a Kammer és Társa Fonó- és Szövőgyárban, úgy hogy egyenest oda mentem. Negyvenhétben, a nagy munkanélküliség idején, ráadásul ősszel, amikor a mezőgazda- sági munkák végeztével a rengeteg vidéki is özönlött a kapuk elé. De mit tudtam én azt akkor! Csak mentem, mert mennem kellett!... Persze, nekem sem mondtak mást, mint a többieknek: nincs hely, tessék tavasszal jönni! Csakhogy én, a vakmerő vállalkozásom miatt, olyan izgalomban voltam, hogy elsírtam magam: Hadiözvegy vagyok, és otthon senkinek sincs rám szüksége igazában! A rékliket más is megvarrja!.. Ilyeneket mondtam. Meg újra: Hadiözvegy vagyok! Mert akkoriban ennek volt hatása: kevés család lehetett az országban, amelyiknek ne maradt volna a fronton valakije. Úgyhogy ha akkoriban egy nő el akart valamit érni a hivatalokban, akkor vagy hadiözvegy volt, vagy a demokratikus nőszövetség tagja!... Kiszámítottam én ezt nagy ravaszul, mert a sok rádióhallgatásból arra már rájöttem, hogy aki elindul egy cél felé, annak ki kell kalkulálni az odavezető utakat, módokat... Milyen cél felé indultam? Ma sem tudom pontosan. Valamit akartam. Valamit, ami más, mint a falu, a nagyanyám, meg a dédanyám élete!.. Elég az hozzá, addig sírtam, és olyan alázatosan, olyan szépen sírtam, hogy a végén kiküldtek a Maglód! útra, keressem meg az ÜB-elnököt, János bácsit. Leültem az irodája előtt. Órákig ültem ott, nem jött. És mit tehettem a gyomorfacsaró nagy bizonytalanságomban? Sírtam megint. Arra jött egy alacsony kis öregember, megsimogatta a fejem: Hát neked, kislány, mi bajod? — De annak olyan jóságos volt a hangja, mint a mesék mindemttudó öregemberéé ... Elmondtam, hogy ennek az ÜB-elnöknek biztosan idetelefonáltak, hogy jön egy síró nő, bújjon el előle!.. Az öreg hümmögött, csóválta a fejét, aztán elkérdezgette a sorsomat, és — persze hogy ő volt János bácsi! — aznap este már a gyár munkásszállásán aludtam!.. No, nem volt az akkor leányálom. A szállás. Két hölgyet találtam ott. Magukat nagyon piperézték, de a koszos lavórban dinnye rothadt, a kályha rozsdás volt, a falakat meg még valamikor a front előtt meszelhették. Legszívesebben már onnan elszaladtam volna — pedig mi volt ez a hatás a gyári benyomásokhoz képest! Fonónő lettem. Reiter-gép, vignone-fonás, ha valaki még emlékszik rá. Csattogtak a szíjjak, kattogtak a kerekek, zörögtek a vitlák, forogtak az orsók, és a levegő úgy tele volt az anyag apró moszatjaival, hogy az orrom az első hetekben megdagadt a sok tüsszögéstől, dörzsöléstől... Csak beléptem az ajtón, és megálltam: Úristen, nekem ezután itt kell dolgoznom? !.. De János bácsi vezetett, a mesebeli ÜB-elnök, és előtte nem mutathattam a félelmemet. Elmagyarázta az egész folyamatot, és akkor már nem is volt olyan borzalmas. A folyamat. Az nem. Hanem hogy nekem ott kell állnom két gép között — akkor még csak kettő között kellett, később Sztálin elvtárs születése napjára felajánlottuk a négyet —, és hol ide fordulni, hol oda, és ha elszakadt a fonál, benyúlni, összekötni!.. Mikor először nyúltam be, csak kalamoltam a kezemmel, a betanítóm meg odanézett, és nagyon elkezdett nevetni. Persze, mert behunytam a szemem !.. Hát aztán betörtem valamennyire, úgy hogy hat hét múlva önálló lettem, de én esténként olyan fáradt voltam, hogy csak zuhantam bele az ágyba. És akkor beteg lettem: tüdőgyulladás, mellhártya-gyulladás, meg minden, amit akar. Hideg volt a kőpadló a csarnokban, és a munkaruhához tornacipő járt. Kórházba vittek, és persze hogy hazamentem lábadozni. Nem is egyszer azon az első télen. Mert többször lettem beteg. A szüleim szidtak: Elment talán az eszem, hogy tönkreteszem magam?! Miért nem jó nekem a meleg, tiszta szobám?! A gyerekem, a falum!? Megjósolták ők, hogy baj lesz abból a sok rádióhallgatásból! Most itt van ni, ápolhatnak, nyomorék lettem, nyomorékká tett Pest, meg a kommunisták !.. De én csak hallgattam, és ha felépültem, utaztam vissza. Vissza abba a munkásszállási koszba, hidegbe. Mert a két lány még befűteni is rest volt. ók csak piperéztek, és rohantak a városba. De a kályha olyan rossz volt, hogy abban nem is lehetett volna fűteni. Megtapasztottam, szereztem vasport, kisuvickoltam. És mikor először begyújtottam, igazában csak akkor néztem körül először. És elszörnyedtem: Hol élek én?! És úgy éreztem, hogy szedem a holmim, rohanok haza. Mert minek legyek itt? A jövedelmem jóval kevesebb, mint otthon a varrással, és a világból sem 426
