Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Kőháti Zsolt: Igazságkeresőben (Urbán Ernőről)
nak ki („alattad tintás fellegek”; „villámszaggatta, tintafelhős éjjel”). Verseinek szerkezetét sajátosan bontja meg az a paraszti zavartság, szociális lelkifurdalás, mely a városiasodé költőben minduntalan föltámad. Efféle ízlésbicsaklásban — erős sorra ráütő gyöngében — is kiütközik ez: „Gonosz az éj: kedvet kap az ember / hajnalig szedni szagos rezedát.” De főképp vers-zárásaiban robban a jelzett ellentmondás, az árulkodó című Nosztalgiá-ban például: mint aki lármás lakzira indul és temetőben találja magát, — úgy járom éjjel most Budapestet és míg szívemen sírás szalad át, a hűvösálmú Dunán keresztül zúgni hallom az aratók dalát. A húszas évek végének, a harmincas éveknek jellegzetes vershelyzetei bukkannak fel Urbánnál is: például a Sárközi Györgynél is megfigyelt (ott Dózsára komponált) történelmi helyzetdal a rendkívül erőteljes Balassa című költeményében, melyet a Sorsunk közölt 1942-ben. A sehová sem tartozás, osztályok között való hányódás keserűsége szólal itt: Engem, ki hajdan ország éke voltam, veszett dúlónak emleget a pór, híremet hallva fejszét ragad nyomban és kaszát rángat az eresz alól. (.........) Jajgat a tűz, sír-rí, sikong a szélvész, keresztet hány a kocsmáros fia. Hó hull: Egerbe nincsen visszatérés és mindörökre másé Júlia. Sárközis kissé az idillbőd kibomló fájdalmas családi emlék is, de a hangváltás túl váratlan, előkészítetlen: Millióm picike hegedűn sivít a frakkos, csöpp tücsök, akár az ünnepi trombita messziről fölbúg egy tülök S merre a jegenyék süvege a tollászkodó égbe ér, hallom, hogy kurjongat nagyapám, kit agyon-nyomott a szekér. A hazatérő éneke Idillkeresés, finomkodó megoldások és keményebb, sokszor Adyból táplálkozó, a nép- költészet mélyebb, balladás rétegeiből nyert értékek építik a fiatal Urban líráját. Ez utóbbi vonulat határozottan forradalmas tartalmú: Ady proletárfiú-versének fölhangjai szólalnak a Szomorkás vigasztaló-ban. Megtévesztő, ellentett büszkeséggel mondja ugyan: „tehetős volt az én apám, nem foltozó-varga”, de a folytatás öntudata sokkal meggyőzőbb: Nyomorúság nevelte, forradalom gyúrta, hájas kispolgárok gőgjét el hát nem tanulta. Két lehetőséget ígér ez a költői kezdés. Az Ének a Dunakorzón verses meséje előlegezi az egyik irányt: a népies szöveg groteszk játékain alapuló gyermekköltészetét (ebből fejleszti ki az ötvenes évek elején a Tündérmajor figyelemre méltó kísérletét) ; ebbe az irányba ösztökéli őt a Sorsunk kritikusa, Paku Imre is.5 És szinte jósjelek olvashatók ki Gönczy Gábornak a Magyar Csillagban megjelent kritikájából, 36
