Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - Holdosi József: Kányák (Regényrészlet)

Megállt a ló, a varázslat oda, a vásár felszabadult, tombolva vetette bele magát a nap nyújtotta élvezetekbe. Jenő kantáránál fogva vezette a lovát, az ellenőr arcát hol itt hol ott pillantották meg, utoljára a színjátszók között, ahol az ördögöt játszotta.

Rikácsoló hangú komédiás állt a sátor előtt:

— Hölgyeim és Uraim! Itt láthatják Ádám és Éva, az első emberpár történetét, miként csapja be őket az ördög, és hogy űzi ki őket az úristen a paradicsomból. Sok tanulsággal szolgáló történet ez az úri közönségnek.

Láthatják a halált, aki színtársulatunkhoz szerződött, de ártalmatlan, senkit sem bánt, így örökéletű a színtársulatunk, osak tessék, tessék, olcsón megszámítjuk, élete meghosszabbodik, csak tessék, tessék!

— Menjünk be, Jenő — könyörgött a fiú —, kíváncsi vagyok, olyan-e a halál. mint amilyennek én láttam.

Apró székekre ültek. A színpadon óriási fa állt, nagy almák lógtak az ágain. Bejött Éva, akinek a súlyát mázsán felülre becsülte a közönség.

— Nyanyus, van mit fogni rajtad! — kiabáltak be a nézők. — Ilyen az ideálom, megvárlak előadás után, de csak akkor, ha jól mozogsz.

— Apus — szólt vissza Éva, két kezével megemelte nagy melleit —, fogd be a szád, mert ha én rádfekszem, csak a csontdarabok maradnak nyámnyila testedből.

Kitört a nevetés.

Éva elkezdte a játékot:

— Szerelemre éhezem óh fa, melytől eltiltott az isten.

— Az én fám jobb, galambom, ügyesebb, gyere le! — kiabált újra egy néző.

— A te fádat tartsd meg a feleségednek, még annak sem elég — szólt le Éva, majd folytatta a játékot.

Sóhajtozott, nyögdécselt, a fatörzshöz dörzsölte nagy fenekét, az ágak közül lecsúszott az ördög, végig Éván:

— Jó, Éva? Jó vagyok neked én, az ördög?

— Jó vagy nekem, ördög, még csináld, még csináld!

— Mit disznólkodtok a színpadon? — kiabáltak a nézők.

— Irigylitek? — szóltak vissza azok ketten.

— A halált mutassátok inkább! — követelték kórusban.

— Előbb még Ádám is jön — jelent meg a rikácsoló férfi.

— A halált, a halált! — zengték.

— Jó — mondta letörten a rikácsoló — ti akartátok!

Csend lett. A színpadon megjelent egy fáradt öregember kaszával és leült.

— Én vagyok a halál — mondta, s kétszer megsuhintotta maga Iplőtt a kaszát.

Nevetett a nézősereg, dobálták, de a halál csak ült mozdulatlanul. ,

Jenő is nevetett, ütögette hátba Roméit, hogy ő is nevessen, de a fiú reszketett.

— Be akartak csapni bennünket, haha.

— Nem Jenő, ez tényleg a halál, én ráismertem, ő jött el hozzám is.

Jenőben bentszakadt a nevetés, keresett egy pontot az öregember arcán kívül, ahol megnyugodott a tekintete. Kettőjükön kívül csak egy cigánylány ült némán, ő is hol a színpadra nézett, hol a kifelé sodródó tömegre, összeakadt a tekintetük. Kémlelni kezdték egymás arcát: „Te elhiszed, hogy ez a halál, a halál is ember?”

Kiürült a nézőtér, csak hárman maradtak. Roméi reszketett egész testében,

409