Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - Holdosi József: Kányák (Regényrészlet)

mondani akarta, hogy menjek ki, az ajtón kívülre, szomorú magány a halál, ami itt feszül a nézőtéren, hármójuk egymás felé tapogatózásában, az öregember vékony mosolyában, de látta, hogy hasztalan lenne szólnia. Jenő és a lány, mint akiket zsinór rángat, úgy lépkedtek egymás felé.

— Te lány — szólalt meg Jenő.

— Te fiú — válaszolt a fel nem tett kérdésre a lány.

Csak nézték egymást, aztán hirtelen egyszerre felnevettek, mint akik megszabadultak egy meg nem értett, korán jött, elviselhetetlen bizonyosságtól. A lány kacagva futott kifelé, Jenő utána:

— Várj, te, várj már!

Roméi is utánuk akart futni, de minden mozdulata csak az öreghez, a színpadhoz vitte közelebb.

— Gyere velünk! — hallotta a halál hangját. — Hisz már benned vagyok, tőlem nem szabadulhatsz. Ök erősek, egészségesek, mit akarsz tőlük? Így sosem fogsz meghalni, szeretlek én majd helyettük is. Gyere, ne félj!

— Ro ... o ... o ... o ... mel! — hallotta messziről Jenő hívó hangját. — Roméi segíts!

Felkapott egy követ a földről és az öregember arcába vágta.

— Nem, nem, én az övéké vagyok — s a fény felé rohant.

Jenőt tömeg közepén találta, kést forgatott a kezében.

— Roméi, segíts! — kiabálta — Meg akarnak-ölni a lovamért.

Eszét vesztve ugrott barátja segítségére, de ketten is kevesen voltak. Jenőt leteperték, a kést belevágták bordái közé. Roméi nem érezte a rúgásokat, ütéseket, csak a bánatot, távolból a kisfiú zokogását hallotta, aki végignézte testvérei megöletését, majd a lányt pillantotta meg, aki testvéreit hozta segítségül.

— Elkéstetek — akarta mondani, de csak a kisfiú zokogott benne egyre kitartóbban.

A gyilkosok megfutamodtak, az ellenőr is megérkezett, a lovat hozta:

— Így van ez — legyintett, s Roméi kezébe nyomta a kantárszárat, aztán Jenő sebét vizsgálgatta:

— Nem hal meg, ilyen könnyen nem szabadul meg az élettől.

A lánnyal bekötözték sebét.

— Ilyen állapotban nem nagyon lehet mozgatni.

— Ide lehet tenni a mi szekerünkre, majd én otthon meggyógyítom — nézett kérőn a lány az öregebb cigányra, az bólintott.

— Rendben — mondta az ellenőr —, ez a fiú majd hazaviszi a lovat.

— Hova viszitek? — nyöszörögte Roméi.

— Tündérvölgybe — volt a válasz.

A vásárosok bódéi összecsukódtak, az éjszaka el nem mondott álmai metszették fel újra a félighegedt sebeket, csak az ellenőr léptei, s a kulcsok zörgése jelezte az élet folytonosságát az eljövendő vásároknak.

410

SW