Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - Holdosi József: Kányák (Regényrészlet)

s Jenő mosolyának vonalában szállnak a ludak, az ő lúdjai, kacéran kéjelegve csókolgatják a mezítelen férfi testét, s gúnyosan néznek rá, Bangóra, a sántára. „Minket szeret, nem tégedet, te gonosz sánta!”

Bekopogtatott Nyányihoz:

— Roméi, gyere ki, beszélni akarok veled.

A fiú ijedten nézett a reszkető asszonyra:

— Mit akarsz?

— Menj át a barátodhoz, és mondd meg neki, hogy jöjjön át, mert megérkezett a messze földön híres javasasszony, az én házamban várja.

Roméi mindent megértett, tudta, hogy vége a játéknak, és nem maradt más, mint viselni a következményeket, mind neki, mind Jenőnek.

Ez a bűntudat fogta be a szájukat Bangó házában.

— Köszönettel tartozom neked, Jenő, asszonnyá tettél, nincs mit a szemedre vetnem, jó szerető voltál, amit én kaptam, azt szeretném viszonozni, én a messzeföldön híres javasasszony, hogy meggyógyulj. Neked adom az összes dunnámat, ne tiltakozz, kifizetlek vele, az éjszakákat, amiket nálam töltöttél, az elfecsérelt idődet. Pakoljátok, pakoljátok, vigyétek őket mind, többet egyet sem akarok látni, a rongyok is több vigaszt nyújtanak majd éjszakánként, mint ezek. Elmegyek innen a holnapi nap már, nem tudnám elviselni ezt az utcát, hogy téged lássalak. Vigyétek őket, mert petróleumot öntök rájuk.

Még végigtapogatta szemével a férfit, amint rakta a szekérre a dunnákat, tudta, hogy most röpül a szerelem szép ívben a dunnákkal, s zúzódik össze a ló nélküli szekérrúdon, s jajgatva zárulnak össze medencecsontjai, hogy zárják a gyönyör kapuit, annyi utat engedve csak, hogy megmaradjon az élet.

Hallotta még, hogy kint Jenő beszél Romelhoz:

— A lóért... pedig .. . megszoktam ... jólesett a gondoskodása ... ilyen lehet az igazi asszonyszerelem is ... a lóért... csak azért a lóért...

*

Tavasz lett, butogató, feleselgető, utakat megindító tavasz. Vásári szelek hurka illatokat hordoztak, mázsás teleket emelt vasaival a világ legerősebb embere, kártyákat vetettek az időre a tavasznak sem nyíló öreg cigányasszonyok, görbe lábú manók viháncoltak, s buktak bele a forró borral teli katlanokba.

Sátrak szorították össze térré az elmúlt, és elkövetkezendő napokat. Fel- s alá sétált nagy zsebeiben kulcsokkal a mindent-értő ellenőr, hol egy mutatványos arcát, hol egy lacipecsenyét sütőét vette fel, rámosolygott a lányokra, csaló szájára tette a kezét, hintára ült, színjátszóknak súgott, tolvaj kezét fogta le, leült az apró csuprokat árusítók közé, s zenét csalt elő a cserépedény ékből.

Itt talált rá Jenő és Roméi.

— Te vagy az ellenőr? — kérdezte Jenő.

— Én — mondta egy csupor.

— Csak vicceltem — szólalt meg a hirtelen mögéjük került ellenőr. — Mit akartok velem?

— Lovat akarunk venni, segíts nekünk, sokat hallottunk rólad.

— Hoztatok ajándékot? — kérdezte az ellenőr, s már Jenő hátán ült. — Ha nem, sokkal nehezebb lesz lovat vennünk. Áldozatot kell bemutatnunk a vásárnak. A szertartást megkezdtük! Majd én irányítalak, vigyél! Csipkedte a fülét, a hajába túrt, oldalába rúgott.

— Ehetnék, ihatnék — szólalt meg később —, fizess nekem!

407