Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - Holdosi József: Kányák (Regényrészlet)
— Hiszen olyan ügyesen lopsz, senki sem hinné el rólad, hogy félsz. — Ha van valaki velem, akkor nem, de ha egyedül vagyok, félek. Nyányi azt mondja, mert tisztátalan a lelkem, a hat testvérem bűne és vére az én telkemen vesz elégtételt. Még gyermekkoromban láttam a halált is. Sötét volt, de én éreztem, hogy ott áll a sarokban a sötétben is látszó árnyék, s hívott. Kiabálni kezdtem. Azóta mindig hallom a hangját: „Itt vagyok a ház előtt, az ajtód előtt, csak hívnod kell, mert te az enyém vagy.” Azóta félek a sötétben, félek egyedül. Nyányi megtanított a füvek titkára, varázslatokra, de a halál legyőzésére ő sem tud semmit. — Bolond beszéd, ha lesz lovunk és sok pénzt keresek, elviszlek orvoshoz a városba. Ott meggyógyítanak, megszabadítanak a haláltól, de mikor lesz lovunk? * Kányáné a nyáron keresett pénzből összespórolta a télirevalót is. Férjére nem számíthatott, muzsikálni már sehová sem hívták. Ernő hol otthon volt, hol nem, neki is kellett juttatni valami ételt, Jenő csak a szekerével törődött és a lószerzéssel. Ritkán mozdult ki hazulról, üldögélt a tűzhely mellett, idézgette elmúlt éveit, férje, gyermekei sorsát. Újra meg újra eljutott addig a kérdésig: „miért kellett ennek így történnie?” Valami célja csak volt a sorsnak, de a válasz mindig elmaradt, hol az elalvó tűz szakította meg, hol a lábába álló görcs, elfogyott a liszt, a zsír, amiért el kellett menni Palikéhoz, aki Csorba helyett lett a cigánykereskedő, hol Ernő elől kellett kitérnie, nehogy úgy járjon vele, mint először, Jenő kesergését kellett végighallgatnia a ló miatt, hol az ura miatt, aki még most tél víz idején is kiszökött a kútra. Esténként meg tollat járt fosztani. Közel két hétig minden este Bangónál fosztották a tollat. Nagyot nézett, amikor Jenő is megjelent: „Mit akarhat itt, hiszen férfiember nem szokott idejönni.” Az meg csak leült, szembe a Bangóval, és meregette rá a szemét. „Honnan vette ezt a kalapot, hisz sosem hordott, mindig olyan büszke volt a szőke göndör hajára.” Bangó meg csak irult-pirult, a tollcsutkát a lefosztott toll közé szórta, aztán nagy zavarában felállt, és pálinkával tért vissza: — Igyon Jenő úr, egészségére! — Köszönöm, kisasszony. „Jenő úr, épp az én fiam, meg Bangó kisasszony, hisz lehet 30 éves, ha nem több már. Ezek aztán társalognak.” Jenő csak ült, ült, és nagyokat sóhajtott. Bangó kezét nézte, az meg csak pirult, pirult. Tíz óra körül a fia felállt, rákacsintott az egész fosztás alatt aprókat viny- nyantó Hanára, az pedig vissza rá. „Ezek összejátszanak.” Alighogy elment, Hana rázendített: — Szép legény ez a Jenő, ilyen nincs több az utcában, sőt az egész faluban, mit nem adnék érte, ha én utánam járna. — Bizony, bizony — dupláztak rá az asszonyok. Rozi meg sem mert szólalni. — Vajon miért jöhetett? — kérdezte valaki... — Inkább kiért? — kérdezett vissza Hana. 403
