Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - Holdosi József: Kányák (Regényrészlet)

Bangó tűzpiros lett, kiszaladt a konyhába, megmosni hideg vízzel az arcát, hogy hűljön.

— Miért kell bolondot csinálni belőle? — tört ki Roziból. — Majd adok én ennek a tróger fiamnak!

Hiába próbált beszélni a fiával, az nem szólt vissza, csak hallgatott nagyokat, majd otthagyta. Esténként azonban újra meg újra megjelent a fosz- táson. Ült és sóhajtozott epekedőn Bangó felé.

„Mi lesz ebből, Űristen.”

Hana kettőjük között ült, hol az egyik fülébe sugdosott, hol a másiknak, hol az egyik pirult, hol a másik.

Rozi nem bírta tovább, mivel a fiával semmire sem ment, Hanával próbálkozott.

— Ne izgassa magát Rozi nénje, bízza csak Jenőre, meglesz a ló.

„Meglesz a ló, mi köze van ehhez Bangónak?”

Nem értette, kezdett kételkedni abban is, hogy valaha gondolkodni is tudott. Ezek után még jobban figyelt fosztás közben, talán rájön a dolog nyitjára. Észrevette, hogy fiának és Bangónak a keze a székek alatt összekulcsolódnak.

— „Még képes lesz a szemérmetlen a házamba hozni ezt a sántát, de hogy lesz ebből ló, hiszen nem gazdag Bangó, mije is van ennek, csak nem ezt akarja rúd elé fogni? Bolond likbú bolond szél fúj, hiába, öregszem, hogyan is foghatná rúd elé?”

Ezek után még jobban figyelt. A fia tíz óra után elment, pár perc múlva Bangónak is akadt dolga kint, vécé, meg, hogy vannak-e csillagok. Ki akart menni utánuk, Hana útját állta:

— Ne menjen még nénje, ráér.

Félretaszította a lányt, a fia a házfalának döntve nyomogatta, gyömöszölte a Bangót, visszatántorgott a szobába. Befejeződött a tollfosztás, tizenkét dunnára való gyűlt össze Bangónak, aki teljesen megváltozott, folyton nevetgélt, énekelt, meg olyan furcsán, bonyolultan, szinte pipiskedve beszélt:

— A dunnahuzatokba becsomagoljuk a csutkájától megfosztott tollpihét.

Az asszonyokban bentszakadt a lélegzet. Honnan vesz ez ilyeneket? A subiótfiókban leltek rá a szerelmi-levelezőre, Rozi beleolvasott:

— Pfuj, milyen rondaságok vannak ebben, innen tanul beszélni a Bangó.

Hallgatták, hallgatták, miket mond a sánta:

— A dunnákat szépen, rendjén, sorjában, miként a katonaságnál a díszmenetet lépkedő katonákat kell egymás fölé, pardon, egymás mellé helyezni, hogy érezhessék egymás szeretetének feléjük áramló boldog üdvözletét.

A tollfosztó asszonyoknak is adott végezetül egy párnára való tollat:

— A meghatottságtól szólani is alig tudok, de fogadják szívem teljes melegéből e csekély ajándékot fáradságos munkájukért, amellyel egy méltatlanul szenvedő asszony sorsán enyhítettek. Köszönöm, köszönöm, köszönöm — és mindenkivel kezet szorított.

Most voltak csak oda az asszonyok, de még a Rozi, amikor a legtöbb tollat kapta, s kétszer arcon csókolta.

„Nem értem, sehogy sem értem, hogyan lesz ebből ló.”

A fiát kezdte jobban figyelni^ alig telt el egy hét, megjelent nála Hana, pusmogtak, vigyorogtak. Jenő egész este cicomázta magát.

— Hová mész? — kérdezte tőle.

— Valahova.

— A Bangóhoz?

404