Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - Czakó Gábor: Fejezet a Várkonyi Krónikából, melyben a kultúrház szomorú igazgatója a nemlét bugyrába merül (elbeszélés)
szánt mosolyt. Nincs nevűk, pedig hívják őket valakinek, a legnagyobbat például Tibinek... Ebben a percben rájött a természet dialektikájára, miszerint a létezés folytonos bizonytalanság, búvópatak-lehetőség, mind egymásbafolyik a jövőben határozott határozatlansággal, a tett választ ki közülük egyet, tündöklő határozottsággal... — Erre a négyre gondoltam — folytatta Papos Jóska, — vagyis ötre, mert a legkisebbet otthon hagytam, kanyarós, majd akkor elhozom ... Lám, a tett megvalósulása sem kétségtelen, mert vagy négy, vagy öt, megfeledkezünk olykor egyről-másról, válogatunk a lehetőségek közül kedvünk, tehetségünk szerint. A jövő képlékeny gomolygása csupán egy fölfoghatatlanul rövid pillanatig dermed megfogható valósággá a jelen, a tett szoros kapujában, s máris halványuló múlttá oszlik ... — A halál... — motyogta, — igen, a halál az ellenpont, a tettek királya! Az állandó! A szilárd! Az örökkévaló! — A temetés egy másik vonatkozása a dolognak — ellenkezett óvatosan Papos Jóska, — most névadásról lenne szó. — A halál nevezi meg az embert! — förmedt rá az igazgató. — A létben való bolyongás dialektikus ellenpontja a halál! Osak a halál bizonyosságát szegezhetjük szembe a végtelen viszonylagossággal! — Megragadta Papos Jóska Tibikéjét. Szeme előtt lila karikák kezdtek ugrálni, s beszéde az esperes idealista gondolatába bicsaklott. — A halál boldog pillanat, érte küzdünk egész életünkben! Tibiké kitépte magát a keze közül, és sikítva kirohant az udvarra. Testvérei utána. Papos Jóska még küzdött. (A lányok letették az ütőt.) — Dehát a névadó államérdek ... öt gyerek ... egy kis előleg... — Az élet a halál előlege! — dübörögte az igazgató. — Négyszáz — engedett Papos Jóska. — Az ötért kétezer... — Kétezer! — legyintett az igazgató. — Ezeröt, — esdekelt Papos Jóska, de az igazgató nem alkudott. — Kétezer milliárd élet tébolyog az élet, a jövő és a múlt egyaránt kiszámíthatatlan örvényei között, s nem merészeli tekintetét a halál alámosha- tatlan falaira vetni, az edényre, melyben forr, kavarog ez az egész marhaság ... Papos Jóska gyermekei után hátrált az udvarra. A lányok lábujjhegyen követték. Az igazgató elcsöndesedett a nemzetiszín zászlón. Kezét ölébe ejtette, feje lekonyult. Nyakafuccs asztalos kisebbik fia az ablakhoz nyomta az orrát, hogy jobban lásson. Az irodában Olgika fáradhatatlanul kalapálta a beteg pianinón a Stille Nadhtot, elvégre közeleg a karácsony, s ha elmúlik, máris várjuk a következőt. 33