Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Kőháti Zsolt: Igazságkeresőben (Urbán Ernőről)
tanulmány KÖHÁTIZSOLT Igazságkeresőben — URBÁN ERNŐRŐL — „A hétvége igazságkeresőben talált” — írta (1963-ban) Urbán Ernő, Színe és visz- szája című regényében, az egyes szám első személy nála oly jellegzetes vallomásával. Központi művészi és módszertani gondja volt „a valóságon át az igazság felé” hatolni. Erre tette föl életét, életművét. Azok közé tartozott, akik „igazságkeresőben” végig- küzdötték a szocialista építés három évtizedét, hol közelebb a valósághoz és a művészi igazsághoz, hol távolabb; sebeztek és sebet kaptak, de végül is ott maradtak az értékelhető és értékelendő vonalban, példaképp és tanulságul. Változásaival — a Ruffy Pétertől szellemesen észrevett „metamorphosis urbaniensis” jegyeivel — együtt az állandóság, a művészi-emberi önmagával való azonosság megtestesítője volt. Választott címűnkhöz odakívánkoznék — Vrbán szóhasználatával — egy alcím is: „avagy a kritika felelőssége”. Mert e tekintetben is fontos következtetések vonhatók le Urbán kapcsán, pályakezdésétől pályaíöréséig. Döntő pillanatokban nélkülözte a kritika határozott útbaigazítását, s később már a hiteles, jószándékú bírálat is heves ellenkezést váltott ki belőle. Magát Urbánt fogta el a legbecsületesebb kétely saját értéked felől több évtizednyi vélt „ugarolás” után, de élt benne a remény is, hogy írói világának „sok-sok hiteles részlete egyszer majd harmonikus egésszé áll össze”. Csakhogy lehetetlen itt harmóniát érzékelni: írásainak többsége egy tőről fakadt a politika, a társadalmi változás hullámzó folyamataival. Tükröződött ez a műveit fölmérő kritikákban is: megannyiszor újra és újra bizonykodni kellett Urbán Ernő tehetsége — tovább bontakozó tehetsége — mellett. Figyelmet követelt Urbánnal kapcsolatosan is az a jelenség, hogy az „irodalmi céh” tartózkodó megítélését nem sokba veszi az olvasóközönség, és bőrkötéses műveit kéri számon a vidéki könyvterjesztőtől. És ugyanez — más optikán szemlélve: Urbán maga is több-kevesebb rezignáltsággal vette tudomásul, hogy mint író, publicista, a nyomtatott betű embere, szívós munkával közel sem válhatott olyan népszerűvé, országosan ismertté, mint utóbb televíziós személyiségként, szinte egycsapásra. Persze, a korszerű alkotó fogalmához — a szocialista művészéhez még- inkább — hozzátartozik az is: hogyan ismeri föl a társadalmi hatékonyság új lehetőségeit? Urbán az ötvenes évek elejétől bensőséges viszonyt teremtett a filmművészettel (más kérdés, és később érdemes lesz még rátérni: mi történhetett volna, ha például Fahrt Zoltánnak — vagy hasonló formátumú művésznek — tartósabban alkotótársa marad), tehát meg volt benne a törekvés, hogy közönségéhez minél szélesebb és közvetlenebb utat találjon. A televíziózás — „megszerkesztett rögtönzéseinek” sorozata — szerves folytatása volt filmművészeti kapcsolatainak: nem átkéredzkedés vagy átiratkozás alsóbb művészi súlycsoportba. S ne feledjük: az újságíró Urbán a legtermészetesebben vonta kamera és mikrofon elé a felszabadult országot. 34
