Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - Czakó Gábor: Fejezet a Várkonyi Krónikából, melyben a kultúrház szomorú igazgatója a nemlét bugyrába merül (elbeszélés)

két egyforma vasdarabot önteni, s ezáltal megvetni a súlyemelő-fölszerelés alap­ját, aztán átrohant a söntésbe, ahol a csapos unalmában sakkszakkönt imitált Gebés Guti fiával. Az ő figyelmüket a bástya előtti vonalnyitás stratégiai ér­tékére hívta föl. Ekkor érkezett az igazgató, tehát az irodába kellett sietnie Olgival, ahol nehéz sorstól lehangolt pianinó várakozott újabb kínzatására. Az igazgató undorodott a postamestertől, amiért az mindennel foglalkozott, holott semmihez sem értett, utálta a 'szakköreit, sportszakosztályait — soha, semmi se lett belőlük — mégis jó pofát kellett vágnia, mert Csonka Guti Dezső volt az egyetlen aktivistája, ráadásul Földalatti Gaál beépített embere, sakk­partnere és levélnyitogatój'a... (Nem mintha az igazgató politikai életet élt volna Várkonyban, vagy bizalmas levelezést bonyolított volna.) Legkivált a zongoraórái miatt rühellte. Hagyján, hogy zongorázni nem tudott — Istenem, a kétkezüek se mind tudnak! —, de olyan gőgösen utasította vissza a tandíjat, és olyan természetesen fogadta el Olgától az üveg konyakokat, szalámiruda- kat, mint Kocsis Zoltán Czififra György kézfogását. — A kedves neje megbecsül engem! — vetette oda ilyenkor foghegyről az igazgatónak, majd elvitte a zsákmányt Fatükrös Gaál Juditjához... A pianinóból kibuggyantak a Stille Nacht első akkordjai, természetesen ajándékba, Olgika fogja meglepni karácsonykor a szüleit a kis darabbal. Az ajándék a szeretet bizonyítványa, szokta mondogatni a postamester, és máris megajándékozta egy jótanáccsal Olgikát. — Ha a kottában oé áll kislányom, lehet ütni dét, effet, akármit, de a leg­helyesebb a cé. — Azzal rohant a súlyemelőkhöz. Az igazgató hanyagul leereszkedett az olajkályhára, pontosabban az olaj­kályhát borító nemzetiszín lobogóra. Feje ketyegett a labda pattogása szerint. Fanni elszántan küzdött Mónikával. A tét Lad volt, a hűtlen áruló, nem a fo­nák pörgetés titka. Persze, a fonák pörgetés titkának birtokában könnyebben eldőlt volna a küzdelem ... — fenéket, veti közbe a Krónikás, a lányok küz­döttek volna puszta ütővel, vagy tíz körömmel, a titoktól legföljebb Csonka Guti Dezső lett volna gazdagabb. Egyelőre a labdát püfölték agyba-főbe (szé- delgett szegény az asztal púpjain), így látták illendőnek az igazgató jelenlété­ben. Jelenlétében?! — Krónikás legyint! A keserves férfiú Papos Jóskát se vette észre, aki melléje terelte rajkóit, és valami börtönben ráragadt hivatalos bükkfanyelven szónoklatot intézett hoz­zá a társadalmi események-ünnepségek vonatkozásairól, amiknek biztosítására az állam és a társadalom nem csekély anyagi áldozatot vállal magára. Az igaz­gatónak a halál járt az eszében, a nemlét tökéletes, kendőzetlen állapota, a ha­lál egyértelmű, nem dadog... — Vékony... — mondta Papos Jóska. Az igazgató szilárd, materialista hitét eretnek gondolat birizgálta; vékony? Lehet vékony hártya a halál, s mihelyt áttörjük, máris vörös csecsemőként (akármiként) vonyítunk egy szülőszobában (akármiben)? Lehetetlen, hogy a ha­lál révén se legyen menekvés! Elhessegette magától a kísértőt, és rámordult a dgányra. — Hogyan? — Darabját ötszázért megszámítom — Papos Jóska magához ölelte tár­gyalóképes mivoltát jelképező aktatáskáját, másik kezével pedig előrébb te­relte névadóra szánt ivadékait. — Nincs még nevük! — Öhöhao — felelt az igazgató, s gyorsan arcára kapott egy kedvesnek 32

Next

/
Thumbnails
Contents