Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - Czakó Gábor: Fejezet a Várkonyi Krónikából, melyben a kultúrház szomorú igazgatója a nemlét bugyrába merül (elbeszélés)
CZAKÓ GÁBOR Fejezet a Várkonyi Krónikából, melyben a kultúrház szomorú igazgatója a nemlét bugyrába merül A kultúrházigazgatóné nem ismert önmagánál szebb nőt Várkonyban. Ettől távolról sem érezte boldognak magát a faluban, mert másutt sem ismert volna, amiből fonalasán levezethető (a tudálékos Krónikás szerint), hogy a Föld egyetlen más falvában, vagy városában se lett volna a jelenleginél boldogabb. Ámde! Olgi asszony szuverén filozófusként nem tartott -igényt Krónikás el- mésségeire, s miután oly sokmillió településen nem lakott eddig, jelenlegi boldogtalanságát elsősorban Várkonynak tulajdonította, s csupán másodsorban a férjének. E késő délelőtti órán az állótükömek szemközt ült a hintaszékben; ketten ringattak egy bordófedelű könyvet. Hol a könyvbe pillantott: „És a golyók nem várattak magukra sokéig! Jöttek sivítva, vijjogva!”, hol a tükörbe — ilyenkor a fölső ajkát kissé megemelte. Az utóbbi időben mintha még vízszintesebbre törekedtek volna a fogai, s e mozgolódásban mintha széjjelebb taszi- gálták volna egymást. A folyamat kissé aggasztotta, mert nem láthatta előre, hogy mivé fejlődik, a jelenlegi állapotot azonban határozottan sex-appeal-esnek ítélte. Hiába szép ugyanis valaki a lábaujjától a feje búbjáig, ha hiányzik belőle az különlegesség, amitől gyönyörűnek számít! Férje odáig bugrisodott Várkonyban, hogy képtelen lett fölfogni az efféle finom külföldi kifejezések értelmét, sót, gyakorlati szempontokat is bevezetett az esztétikai ítéletalkotásba, és hideglelősen borzongani merészelt, ha csókolózás közben csikorogtak a fogaik. A tükör nem mutatta, de az igazgatónak már attól is a hideg futkosott a hátán, ha asszonya a fölső ajkát igazgatta. Egyáltalán rühellte ezt a bájmániát. Tíz esztendő alatt (úgyszólván kamaszfejjel keltek egybe), volt alkalma kigyönyörködni magát Olgiban: kis lábaujjától a feje búbjáig. A fogügyet már régen szóba akarta hozni, csak a kellő bátorság hiányzott hozzá. Éjszaka szilárd akarattal elhárította magától felesége iránti vágyát (melyet az esti tivornyázás egyébként keményen megsarkantyúzott), lelkiereje emlékébe próbált kapaszkodni most, amikor háta mögé rejtett kezeivel vadul szorította az ablakpárkányt. Sikerült vasvilla-tekintettel döf ölni Olgát. Ma még nem mosott fogat, keserű szájízét azonban a távolabbi múltnak tulajdonította, annak, hogy immár beláthatatlan ideje nem merészelte azt gon- dolni-tenni, amit esze és ösztönei diktáltak, helyette inkább alkalmazkodott a járási népművelési felügyelőtől le, a kocsmárosig, s közben minduntalan a feleségéhez; jaj, csak vita ne legyen! A nagy békesség árát a lelkében dúló háborúval fizette meg. Pusztult minden, tervei csírájukban megzápuitak, hovatovább bárki lehengerelte bármilyen vitában. És mennél kevesebb ellenállást tanúsított a köznapi ütközetekben, annál fáradtabb lett. Este, az Író beszédével szemben több kísérletet tett, hogy fölidézze emlékezetében a jó regény esztétikai, etikai, társadalmi ismérveit (államvizsgán hibátlanul fújta mindet), semmi ... Erőtlensége váratlan gyümöl28
