Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - Nádudvari Anna: Szertartás (Regényrészlet)
léke. Háromszor, éppen háromszor megtenni valamit, és akkor amit kívánunk, egy a cselekedetünktől valójában független dolog teljesedik, varázsolás száma a három, bűbájé, rontásé is. A tehetetlen ember reménykedése, ezért maradt fenn még, éppen a halállal kapcsolatosan. Zsófia emlékezett egy esti imádságra, öreg mamától, dédanyjától tanulta, de imakönyvben soha nem találkozott vele, ó, milyen szép volt, titokzatos, maga a titok, bár nem is a hajdani kislánynak, akkor csak elmondta, darálta gyanútlanul, ez volt a legrövidebb esti ima, ami csak létezett, tőle még nem kívántak többet, az elejét könnyen el tudta képzelni, magátólértetődött: „Én lefekszem én ágyamba, mint Űrjézus koporsóba,/ Három angyal fejem felett, egyik megőriz engemet, / Másik szememet lezárja, harmadik a lelkem várja”, hiszen képen is látott kisgyerek mögött repülő, kezét óvón nyújtó angyalt, de később másfajta sorok következtek: „Napkelet felől jön három véres angyal, / Vállán hozza tüzes ostorát, kezeibe hozza tüzes vesszeit, / Űr kitéve koporsóba ...” Akik ezt az imádságot kitalálták, bizonyára azért, hogy szokjanak vérhez, fájdalomhoz, halálhoz, félelemhez is. Sírok nemrég kapált, omlós földjébe palántáit virágtövek próbáltak megkötni, volt amelyik hegyeskedett, mások még kókadoztak, virág nem sok nyílt, érdekes, de bizonyára a tavasziak elmúlhattak, a nyáriaknak meg ezután jön el az idejük. Zsófia a barna rögöket nézte, biztosan erre mondják, hogy zsíros föld gondolta, és ekkor a szeme sarkából látott valamit, egy apró állatot felugrani az egyik sír talajáról, a földcsomók közül, pontosan olyan színű volt, mint azok, s kicsi akár egy egér, ahogy eliszkolt, az is egérre emlékeztetett. Bár ilyen részletek is megfordultak benne, tisztán tudta, valójában semmit sem látott, egy pillanatig tűnt csak úgy, hogy egy apró állat képe villant be a szeme sarkába, de amint odakapta a fejét, megbizonyosodhatott, nem mozdult semmi. Nem először volt ilyen pillanatnyi látomása valami mozgó kis lényről, különösen ha egyedül maradt egy szobában, ahol mintás volt a szőnyeg, bogos a padló, vagy ha olyan ablak mellett ült, melyen keresztül faágak látszottak. Eleinte meg-megijedt, aztán megszokta. A kapu előtt álltak meg Jóska bátyjáék mind a négyen, meg a két gyereket is visszafogták, a többi torra hívottak behaladtak mellettük, nagyapa nézett ki aztán: — No, gyertek hát! — Aztán a feleségedtől kikapsz-e majd, nem készített ő helyet minekünk — mondta Kati ángyika, a sánta Kati. Nagyanyának kellett menni hívni őket, csak úgy lépték át a küszöböt. Nem kell egy toron túlzásig inni — hohóig, szokták mondani a falujukban —, de valamennyit csak kell, azért is, hogy elmúljon a szégyen, amiért ők megmaradtak, de minden gondolatuk a halott körül jár, megítélik, jó volt-e, rossz-e életében? Ugyan tudták, ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek, de csak kell szólni valamit néha. — Milyen hirtelen felhagyott szegény a vallással, pedig nem jó istentől elfordulni — állapította meg Kati ángyi, megtehette, vendég volt — Ha a lelket nem tápláljuk, olyan lesz a test is, mint a gép. De olyan gépiesen is végezte minden dolgát szegény Juliska, ahová tették, azt csinálta. Hát erősen volt fogva. Ez már alig leplezett célzás volt a nagyanya hibásságára, hogy az ő erős természete miatt vált olyan akarattalanná a Juliska. Nyíltan itt nem beszélhettek róla, de a szomorú esemény következtében maguk között megint friss téma lett, most már borzongató is, nemcsak izgalmas, megtárgyalták oda-vissza. Hiszen nem véletlen, hogy ilyen vége lett a szerencsétlennek. Először felmagasztalta 330
