Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - Nádudvari Anna: Szertartás (Regényrészlet)

napi tévéműsort, meg hogy mit is kéne főzni, milyen eredményeket ér el a gyerek „Midőn az ég és föld meg fognak indulni, / S eljössz a világot lángokban ítélni” nem képviseltethette magát a vezetőség, kinyilvánítva ezzel, mennyire becsülték dolgozójukat, mások szerint pedig inkább a saját emberségüket, „Reszket minden tagom, borzadok és félek, / Földi pályát végzett szegény, bűnös lélek,” és különösen semmilyen szervezet nem tekinthette saját halottjának. Az ének szépen szárnyalt, kevesen voltak, de mind olyanok, akik ezt a dallamot, szöveget nagyon jól ismerték, és az amiről szólt, talán különbözőképpen, de megérintette mindnyájukat, ha sokat nem gondolkodtak is rajta egyébként, most kimondva átérezték, „Félek a naptól, mely vizsgálni fog, s dúlni”, mindjárt a koporsó mellett a férj állt, Szakály János, magas, jótartású ember, szőke hajában alig venni észre az őszülést. Ügy tartja, hogy az állásával nem férne össze a templomlátogatás, mert a járási hivatalnál van, a járás útjainak ellenőrzésével, karbantartásával foglalkozik, azt irányítja, a technikumot is elvégezte időközben, ebben a kisvárosban különösen vigyázni kell, mit csinál az ember, de a lelkében megőrizte hitét, most mégis bűntudatot érez, meg mintha szemmel nem látható, áttörhetetlen búrával lenne letakarva, ez mindenfajta közösségtől elválasztja, magány tölti be és szomorúság. „Haragnak napja az, Ínség s veszély napja, / Nagy nap, mely a bűnöst gyötrelemnek adja”, Erzsi, a megboldogult józan és világos gondolkodású húga, igazgatóhelyettes egy általános iskolában, de gyakorlatilag már ő irányít inkább a nyugdíj előtt álló igazgató helyett, olyan házban lakik, hogy palota, s mindent ő ért el a maga erejéből, igaz, a férje se akárki, főagronómus az egyik környékbeli téeszben, no, de a férjet is el kellett érni, hát ő igazán nem sokat foglalkozik a túlvilággal, s egyáltalán a természetfelettivel, most egy kicsit újra éli megszépült gyerekkorát, lánykorát, azért ez, például az ehhez hasonló énekek, a hitvilág mégis a költészetet jelentette akkor, míg most ilyesmire semmi, de semmi ideje, energiája, egyszerűen felőrlődik a mindennapokban, akarja nem akarja, szüntelenül jönnek a tennivalók, megoldandók, akár egy végeláthatatlan futószalagon, „Midőn te, ki mindig éltél és fogsz élni, / Eljössz a világot lángokban ítélni.”

Most már itt is az volt, gépkocsi vitte a koporsót a sírig, hiába ijedt meg a nagyanya, ki lesz az a négy rokon férfi, akiket felkérnek, hogy a vállukra vegyék, ez megoldódott. Az autó tetejére felpakolták a koszorúkat is, a legszebb fenyőgallyakból és fehér szegfűből, rajta selyem szalag, „Drága nővéremnek ...” persze Erzsié, ő azért mindig kitesz magáért, hát van miből, de a többi is, csak úgy rezgett a sok virágfej, zizegtek a szalagok, egy-egy szó villant aranyosan, „Emléked”, „bátyád és”, „szerető”, haladt a menet, vékony fekete csíkká szorultak össze a boltozatos családi kripták, intő kezű, régi szobrok, nehézkes kőkeresztek között, énekeltek, „Örök nyugodalmat adj, ó Uram, nékik”, hirtelen szabad placcra érkeztek, itt már végük a friss, még körül nem kövezett, csak kapával magasra húzott oldalú síroknak is, „S örök világosság fényeskedjék nekik”, semmi sem gátolta a kilátást egészen a hegyig. Körülállták a sírvermet, melynek odalfalán világosan elkülönültek a földrétegek, gyökerek elvágott vége lógott ki, fekete alakjaik a távoli, napsütötte hegyoldalra rajzolódtak, a zöld szőlősorok közé tört, elhagyott kőbánya szürkéjére, „Hogy szent trónod körül udvarolhassanak, / S téged, boldogítót, örökké áldjanak”, a hegy andezit és bazalt.

A közeli hozzátartozók háromszor megkerülték a sírt — ez jelenti az utolsó búcsúzást. Mennek körbe-körbe egyesével, aki nem számolja a fordulókat, úgy vonják el a józanabbnak maradottak: elég lesz. Komor, nehéz szokás, ugyan hon- nét jött, honnét maradt? Hátha még valami egyház előtti, pogány szertartás em329