Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - Nádudvari Anna: Szertartás (Regényrészlet)

A mondat sírásba fúlt.

Zsófia járt a temetést intézni, vitathatatlanul ő volt erre a legalkalmasabb, cselekvőképessége csorbítatlan maradt, komor szótlansága pedig illett a helyzethez. Nagyapa összekevert és elfelejtett volna dolgokat, azonkívül hivatalokban túlontúl félénken viselkedett, nagyanya folyton sírva fakadt, mint akinek meggyőződése, másként nem lehet gyászolni, apján pedig túlságosan látszott a megkönnyebbülés.

Hogy lefoglalja, logikus gondolkodásra kényszerítse magát, Zsófia megpróbálta meghatározni, mi az, ami megrendítette. Az idő visszafordíthatatlansága? S hogy ebből talán az következik, cselekedeteink jóvátehetetlenek? Nem is kell cselekedeteknek lenniük, hanem például szavak, melyeket nem mondtunk ki... Dehát az anyjának nem is akart semmit mondani. Mégis valahogy az az alkonyat sajgott benne, amikor anyját a bokor mögött találta, az a kis szél, ami akkor volt, hangok, illatok. Az jó, hogy már nem találkozhat vele többet, előbb-utóbb talán bele is pusztult volna a sok idegeskedésbe, csak így most az egész világ teljesen megváltozott körülötte. Hiába ugyanaz a város, a ház, a többiek, akik megmaradtak, hogy továbbra is ugyanúgy, nyolc órán át kattogtál majd egy gépet, tanul és időnként elutazik vizsgázni, ennek az egésznek más lett a hangulata. Nem jelenthetné ki, hogy jobb. Üresebb. Eddig a világhoz harc kapcsolta, ki kellett védenie, küszöbölnie az anyja okozta zavart: ha valahová elmehetett — lám, az anyja nem tudta megakadályozni, ha elért valamit, szintúgy, ha jól érezte magát, valaminek örült — az anyja nem tudta elrontani az örömét. Ezután majd minden csak úgy az ölébe hull? Persze, ez hülyeség, de mégis hogyan lesz? Meg, gyakran érezte, hálásnak kell lennie, ha kap valamit, egy jó szót akár. Hiszen neki annál csak rosszabb lehet, mit-akar? Most talán ez lekopik róla, de milyenné válik akkor viszonya az emberekhez?

Koporsót barnát rendelt, nem volt még az anyja olyan öreg, hogy feketébe fektessék, inkább jóval fiatalabbnak nézett ki a negyvenhét événél, vonásai puhák maradtak, bőre lágy, termete lányos, Zsófiának most, hogy annyi ideje volt, megfordult a fejében, talán előnyös külseje is közrejátszott figyelmének egyirányúvá válásában, hogy olyan nagy fontosságot tulajdonított saját magának. Ezüstbetűkkel Íratta fel az anyja nevét, Szakály Jánosné, és a két évszámot, 1929—1976, a széles csipke is, amely a koporsó alsó része széléről hullott alá, ezüstös 'volt, a barna anyagba a szegélye felé közeledve egyre több fémes szál vegyült. Szemfedőnek fehér tüllt vásárolt, a fakeresztre, amit majd ideiglenesen állítanak fel a sír fejénél, ez került: Adj irgalmat, adj nyugalmat. Kilenc szép gyertyát is elvitt előre a temetőgondnoknak, hogy majd állítsák fel a ravatalozóban.

A ravatalozó ebben a temetőben, amely a város nagytemplomához tartozott, magasabb, mint amilyen széles, csak egyetlen helyiség, első fala nincs, itt rendesen rács zárja, ha temetés van félrehajtják, de nem hogy a népek bemenjenek, be sem férnének. Középen egylépcsős emelvény, az egész letakarva tarka, perzsahatású szőnyeggel, ez meglehetősen vékony, de olyan nagy, hogy a padlóra is jócskán jut belőle. Háromágú gyertyatartók, egy-egy kétoldalt a fejnél, egy pedig a koporsó végénél. Az épület mögött régi, kiselejtezett kőkeresztek bokra, ott burjánzottak szinte a nyirkos falból meg a földből. „Ments meg engem Uram az örök haláltól, / Ama rettenetes napon minden bajtól” énekelték a temetésre egybegyűltek, nem valami számosán, hiszen anya nem dolgozott, így nem jöhettek munkatársai, akikkel nap, mint nap együtt volt, ösz- szefogtak, vagy összeharagudtak, megbeszélték gondjaikat vagy csak az előző

328