Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - Nádudvari Anna: Szertartás (Regényrészlet)
NÁDUDVARI ANNA Szertartás REGÉNYRÉSZLET Az otthoni teendőkről nagyanya gondoskodott, megmosni ugyan nem tudta, nem merte a holttestet, nagyapát szalasztotta mindjárt a faluba, küldje az asz- szonyt, Debreinét, az öregebbet, aki érti ezt, szokta vállalni. A kórházzal is meg lehetett volna állapodni, Zsófia eleinte azon a véleményen volt, jobban tennék úgy, Debreiné sopánkodása ingerelte — beleles az életükbe — , ráadásul kendője mélyéről hervadt falevél szagú csókokat súrolt az arcára, ó, te szegény árva felkiáltással, de hamarosan elzsibbasztotta az a tudat, hogy a szomszéd szobában most olyasmit csinálnak, ami századok hagyománya, rítusát mindig asszonyok adták egymásnak, s ebbe a rítusba beletartozik a halál titokzatosságának, félel- mességének semmibevevése, a természet törvényeivel való harmónia is. Erről ő mintha tanult volna az iskolában, vagy valahol olvasta? Átvirrasztották az éjszakát, mint kell. A szoba közepére, alacsony, támla nélküli sezlonyra fektették a holttestet, állát felkötötték, szemeire egy-egy fém tízforintost tettek, így olyan lett, mint egy tárgy. A kezét nem tudták összekulcsolni, már mikor megtalálták, merev volt, az öltöztetése is nagynehezen ment, egyik karja most a mellére szorítva, a másik oldalra lógott, kicsit távolabb a testtől. Szerencse, hogy a lábait elég egyenesen tartotta, nem lesz vele baj a koporsóbatételnél. Olyan volt az éjszaka, mint valami tömb, egynemű és tömör. Zsófia egyáltalán nem érzékelte, hogy órákból áll, még a hajnalodás sem jelentett ilyen tekintetben változást. Emlékezett rá, mennyit nézte a hajtásokat az anyja alá tett lepedőn, és a furcsállásra, melyet az keltett benne, hogy milyen alacsony ez a ravatal. Arra is gondolt, ugyan mi más lehet majd még ilyen tömbszerű az életében. Reggel a nagyapa hangját hallotta, hogy előző nap az öccsééknek is meghí- relte a gyászos eseményt, nagyanya meg azt kérdezte, nem félt-e, hogy kidobják. Megint ezek a históriák a rokonokkal, állapította meg, csak a parketta szóra figyelt fel legközelebb: — Micsoda!? Azok az öregek még parkettáztatni akarnak? — Dehogy. Azt mondom, Kati ángyod tűzrevalóért jött ide a parketta- gyárba. Hogy nekiadják, ami megmarad ilyen hulladéknak. Ügy találkoztam vele egyszer régebben az úton. — Nincs azoknál összesöpörve se, nem még parkettázva — ez persze a nagyanyja volt. — Tegyük most már félre a haragot, szegény lányunknak közeli rokonai, ott a helyük a temetésen. Már Erzsi esküvőjekor meg kellett volna békülnünk. — No majd! Azt gondolod, ha mi megbékülünk is, Erzsi odahívja őket a vendéglői vacsorára? A nagy parasztokat. Hát inkább csak kollégáit hívta, majd azok közt szerencsétlenkedtek volna. Felőlem meg igazán jöhetnek, elférnek. Én nem szítottam soha haragot. A sánta Kati kezdte, neki kell megajúlnia. Én vendégül látom még őt is, ha már ilyen alkalom kellett ehhez ... 327
