Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - Zelei Miklós: Öböl (elbeszélés)

Ha fogcsikorgatva is, de mindhárom könyvet elolvasta, ami eltartott vagy egy hónapig. A Romániáról szólót kétszer is, de legalább megtudta, hogy az alapítói Tomoinak nevezték Konstancát, de ismertebb az elnevezés latinos formája, a Tomi vagy inkább Tomis. Ebben a bekezdésben bukkant rá Publius Ovidius Naso nevére is, aki ott lakott valamikor, s idéztek tőle négy sort is arra vonatkozólag, hogy milyen szegény sorban élt a rómaiak elnyomta őslakosság.

Gondolta, legjobb lesz innen elkezdeni a város és a partvidék megismerését, csak hát nem lehet tudni, hogy van-e valamilyen könyve Publius Ovidius Na- sonak magyarul? Amit azért senkitől sem fog így megkérdezni, mert hátha van.

Másnap bement a könyvtárba és néhány másodperces álldogálás után kibökte:

— Publius Ovidius Naso van-e?

— Ovidius? Persze, hogy van — mondta a könyvtárosnő és elérakta az Átváltozások mindaddig olvasatlan példányát. — Látom, magát érdekli a történelem — mondta, és odaadta még Sienkiewicztől a Keresztes lovagokat. — Ez is nagyon érdekes, én éppen most olvastam el.

— Hű, ez mind vers — mondta a folyosón Fütyök, kinyitva az Átváltozásokat. És még aznap este beült a fürdőszobába, olvasni kezdte a Keresztes lovagokat.

Keveset haladt előre. Percenként arra gondolt, hogy a másikat kell olvasnia. Ügy érezte, amiért nem olvassa, a másik könyv szinte világit a szobában a szekrény tetején. Dehát annyi verset! És újra megpróbált belemélyedni a Keresztes lovagokba, de a harmincadik oldalon rájött, hogy semmire nem emlékezik abból, amit eddig olvasott. Folyton az járt a fejében, hogy a verseket kellene olvasnai.

Ivott a csapról egy korty vizet, megmosta az arcát és élőiről kezdte a könyvet. De alig olvasott el valamennyit, úgy érezte, hogy odaát mindjárt felébred mindenki, olyan kivilágítást csinál Publius Ovidius Naso a szekrény tetejéről. Csöndesen kiment, kicserélte a könyveket, visszaült a kád szélére és kinyitotta az Átváltozásokat. Igaz ugyan, hogy Konstancánál sokkal korábban kezdődött a könyv, de kötelességtudóan rágta a sorokat, egészen a Python közepéig, ekkor benyitott a húga, mert vécére kellett mennie.

— Gyere már ki innen — mondta.

— Mondtam már néhányszor, hogy ne aludj kombinéban, mert lecsaplak. Be fogsz büdösödni.

— Menj inkább ki. Ne okoskodj örökké — mondta a húga, álmosan és kelletlenül állva az ajtóban.

— Ne húzd le, mert utána én is jövök — mondta Fütyök, kiment, föltette a könyvet a szekrény tetejére, vigyázva, nehogy felébresszen valakit levetkőzött, várta a húgát és álmosan figyelte a nagy közös szuszogást. Álmodunk, mondta vigyorogva, a holmik közt megkereste a húga hálóingét és az ágyára tette.

— Jöhetsz — mondta a húga a fürdőszobaajtóban.

— Vedd át, mert reggel megpofozlak — mutatott Fütyök a hálóingre.

— Az öcsi meg gatyában alszik!

— Ö nem lány — felelte Fütyök és bement a fürdőszobába.

Hát ezt most nem fogom elolvasni, mondta reggel a Keresztes lovagokat súlyozva a tenyerén. De csak két hét múlva vitte vissza, nehogy a könyvtárosnő előtt szégyenkeznie kelljen, mert biztosan azt hinné, azért nem olvasta el, mert magas volt neki. De az Átváltozások tényleg magas. És nem is a tengerpartról

315