Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Császár Istvánnal

lent, nem érdekel, hogy kiknek nem tetszik ez a kedves sztálini idézet, de ne­kem ilyen, hogy itt van velem. És nemcsak Latinovits van itt. Hanem itt van velem B. Nagy László, akivel beszélgettem, mielőtt meghalt, mert mit csinál­hattunk volna mást, mint együtt részegeskedtünk. Ittunk Szigligeten. Csak ott volt valahol a halál bélyege az arcán. És itt van Sarkadi, Kondor Béla, Nagy László és mindenki. Mindenki, aki ezután fog még meghalni. Nem is ez az érdekes. Hanem, hogy megkeressem a halálnak az okát. A halálnak a szisz­témáját, hogy miért halnak meg az emberek. Valahol kell hogy legyen valami, ami kivédhetővé teszi ezt a lépést. Hogy van valami lépéshiba, ami Latinovits Zoltánt odaviszi, hogy a vonat elé fekszik. Ami B. Nagy Lászlót odaviszi, hogy reprezentatív halált hal Balatonszárszón. Keresem, és nem akarok megnyugod­ni. Én vagyok az örök nyughatatlan. Huszárik Zolival, a drága jó testvérkém­mel marháskodunk azon, hogy mindenkit túlélünk. Ronda, csúnya életű palik vagyunk, pedig nem vagyunk csúnya életűek. Néha elbeszélgetünk egymással, és rájövünk, hogy tisztességesebbek vagyunk minden tisztességes gazembernél. A tisztességes gazemberek, akik házat vesznek, házat építenek, a Rózsadom­bon építenek maguknak egy palotát. Ezeknél ezerszer tisztességesebbek va­gyunk. Mert soha senkit nem bántottunk meg, nem ejtettünk át soha senkit. Én mindig az voltam, aki voltam. Valahogy ezzel a hülye tudattal fogunk majd Huszárik Zolival kézenfogva 99 éves korunkban kimúlni a szociális otthonban. Ült majd egymás mellett állunk, és mekegünk egymásnak, hogy emlékszel, Zo­likám, volt egyszer egy hogyishívják, egy X. Y., egy ásatag díszelnök, aki mi­kor meghalt, akkor még 45 éves gyerekek voltunk, vagy Zolikám, a Sarkadi mikor is halt meg, várjál csak, 62-ben, hátulgombolós taknyos kölykök voltunk valahonnan kirúgva az egyetemről, vagy egy gyárban, és B. Nagy amikor meg­halt . . . Nem szeretem a halottakat. Utálom a temetéseket. Soha senkinek nem megyek el a temetésére. A Nagy Lászlónak sem mentem el a temetésére. Pe­dig nagyon szerettem, nagyon közel állt hozzám. Nem megyek el temetésre. Abban a pillanatban, ahogy meghal valaki, a többi már csak elparentálás. Te­messék el, tegyék a föld alá, csináljanak vele, amit akarnak. Ceremónia. Nem megyek. Nem fogok hivatalból zokogni. Hivatalból kirendelve nem fogok ki­menni, és odaállni, hogy zokogjak valakiért. Én magamnak zokogok. Ha fáj, ak­kor nekem fáj egyedül, nem osztom meg senkivel. Remélem, a saját halálomat is így fogom megélni. Nem kell majd megosztanom senkivel. Ez alatt azt értem, hogy tulajdonképpen anyám, aki nagyon szeret; a legjobban szeret a világon; én voltam börtönben meg mindenhol, és egyedül az anyám jött mindig. Mindenki elhagyott, nem volt olyankor feleségem, nem volt szeretőm, nem volt gyere­kem. Anyám pedig jött. Jött utánam szegény .. . Szörnyű dolog ez. így élnek az anyák. Az apák nem így élnek. Lehet, hogy ha megöregszem, én is így fo­gok élni... Nem tudom. A legidősebb fiam 21 éves. István. És én úgy szere­tem, úgy meghatódom magamban néha, úgy leesek magam előtt, és tudom, hogy ő az én szerelmetes fiam, akiben én gyönyörködhetek. Furcsa érzés, hogy van egy 21 éves fiam, és azt mondja, apám. Aki most kezdi el az életet, ahol én valami­kor már abbahagytam. Tudod, azért írom magamat, és azért vagyok Tolsztoj és Dosztojevszkij, mert azt szeretném, ha az én életemet más nem úgy élné, mint ahogy én eddig leéltem. Az én 21 éves fiam, aki tudom, hogy ugyanazok­kal a dolgokkal van mégterhelve, mint én. Emlékszem, kisgyerek volt, és vit­tem a kórházba, vittem a karomban. És most 21 éves, és neki is gyereke van, akit vihet a karjában. Szóval az én életemnek semmi más értelmét nem látom, 01

Next

/
Thumbnails
Contents