Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Császár Istvánnal
csak azt, hogy tanuljanak ebből az életből, ezért írom meg magamat. Mit írjak meg? Mit csináljak ezen kívül? Ezt tudom csak mutatni, hogy én így éltem, így voltam boldog, így rohadtam meg, így evett meg a fene... Ez az, amit írni akarok. Ezért írok magamról. Hogy egyáltalán nézzék meg, mit rajzol a táblára ez a hülye bábú. A Tolsztoj gróf is egy állat volt, ezért írta a naplóját mániákusan, mert meg akarta tudni önmagát. Én is, amikor megírtam azt a Házi Feladatot, arra voltam kíváncsi, hogy hogyan töltöttem a szombati napot. Egyáltalán mivel telik el az életem... Azóta is erre vagyok kíváncsi. Nem tudok újabbat írni. Én mindig ezt fogom megírni. Ez a szörnyű, vagy ez a csodálatos, hogy ezt mindig meg lehet írni. Én a szombati napot mindig el fogom tölteni valahogy. A mai napot is majd eltöltjük valahogy, és meg is írhatom. Ha akarom, holnap nekiálllhatok, megírom, hogy hogyan töltöttük a tegnapi napot. Jöttél, sört ittunk, sakkoztunk, és tudtam, hogy vesztésre állok, megint sört ittunk, és írom, írom, írom. Mániákusan írom, hogy talán jobb legyen, hogy legyen valami, hogy változzon valami. Legyen más a következő nap. Az utóbbi években alig publikáltál. Mi volt ennek az oka? A Csontváry-forgatókönyvön dolgoztam. Tekintve, hogy Huszárik Zolival csináltuk, ez nem azt jelentette, hogy forgatókönyvet csinálok. Ha írtam volna egy krimit, két hét alatt megírom, kifizetik a filmgyárban, és kész. Csak ez nem az volt. Lehet, hogy mi azt hittük, hogy ugyanolyan lesz. De ezt hatezer- szer át kellett írni, hatezerszer átírtam, írtam hatvanezer változatot. Huszárik Zoli, akivel olykor veszekedtünk, de közben nagyon szeretjük egymást, ő is elájult az utolsó változattól, de mindenki elájult. Huszárik Zoli azóta már magához tért, és nemsokára újabbat követel. Ez jobban én vagyok. Én ezt tudom csinálni. Az utóbbi években ezért nem publikáltam semmit. Ez kiszívott belőlem mindent. Sokan azt mondják, hogy a forgatókönyvírás nem irodalom, semmi köze sincs az irodalomhoz. Az egész forgatókönyvírásról, beleértve az összes változatot, meg azt is, hogy azt akartuk, hogy Latinovits legyen a főszereplő, és hogy hogyan hányódtunk Huszárik Zolival, hogyan forgolódott az életünk — erről az egészről írok egy regényt. Meg akarom írni, hogy hogyan lesz egy Csontváryból film. Egy vadállat, hülye, soviniszta állat, akit megutáltunk mind a ketten, és mégis belehalunk. Szó szerint. Mert Latinovits Zoltán is ebbe halt bele. A Csotváryzmusába. Belehal abba a hülye, mániákus messianizmusba, ami ma nem korszerű Magyarországon, ami nem célszerű, amire senkinek nincs szüksége. Egy Adynak szerencséje van, ha vérbajt kap, és abba hal bele, vagy az alkoholizmusba. Egy B. Nagynak is szerencséje van ... mert mi lett volna belőle, ha nem hal meg? Akkor mi van? Változtatott volna valamin? Nem változtatott volna semmin. Itt maradt volna egy tengődőnek. Egy Latinovits, ha nem fekszik a vonat alá, akkor lett volna színháza a Rumbach utcában, ahogy nekem utoljára mesélte? Hogy egy régi zsidó imaházat átalakítanak színháznak ... Nem alakítanak át... Nem a zsidókon múlik, és nem Latinovitson múlik. Egy frászt. Amikor megjelent az első kötetem, a Fejforgás, akkor a B. Naggyal iszogattunk az Alpári Gyula utcában, egy elég alpári helyen, és azt mondta nekem, hogy: „tudod, ezt nem lehet csinálni, hogy egyszerre fölforgatni egy egész országnak az irodalmát, azt nem lehet.” Aztán később meghalt. És nem is forgatta föl az én Fejforgásom a magyar irodalmat. Tudod, amikor megjelent ez a kötet, akkor a Szépirodalmi Könyvkiadó könyvpremiert rendezett. Bemutattak bennünket. Petri Györgyöt és engem. És kérdezték, ki az, aki fölolvasna az írásaimból, meg valaki méltassa az írásaimat. Mondtam, hogy 305
