Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - SZEMLE - Laczkó András: "Nem mindegy, miként élünk" - Illés Endre: Izabella és testvérei -

kétszínűség ebben az esetben mégsem riasztó, mert Julién számára kényszer, ő nem álarcával ér el sikert, hanem azzal, ami valójában: „Mindent magamnak köszönhetek!” Utalás ez a tettek következményeinek vállalására, ugyanakkor arra is, hogy jellembeli változások történhetnek. A börtönben életéről, saját viselkedéséről számot adva hangzanak el a nevezetes szavak, „nem szabad képmutatónak lennem.” Illés műve a megoldás fázisában teszi világossá, hogy a képmutatás csak eszköz volt Ju- liennek. A dráma szerzője pontosan alkalmazkodott a Stendhal-i szándékhoz, hogy „nem feltétlenül tökéletes, sőt egyszerűen nem is tökéletes” hősről írjon. Illés Sore-lja — a pisztolylövések után — törekszik arra, hogy megtisztuljon mindazoktól a terhektől, amelyeket addig olyan természetesen viselt. A dráma szép jelenete ebből a szempontból, amelyben Mathilde a börtönben a szökés tervével látogatja meg s ő így utasítja vissza: „Eltelne egy év, két év — és én félve lesném a pillantásodat: nem gondoltad-e már te is rólam, hogy hideg karrierista vagyok, okos számító tolvaj... Kitörve. Két év múlva nem mernék a szemedbe nézni, talán már a te szemedből is rám sütne a vád: ki akartalak fosztani...” »

Illés drámai világának egyik lényeges jegye ismerhető fel ezekben a sorokban; hogy az emberi kapcsolatoknak van egy olyan szférája, ahová — szavaival — nem férkőzhetik csalás, erőszak, hazugság, és ezért megvan a lehetősége, hogy a hősök szembeforduljanak önnön emberi természetükkel. Julién Soréi sorsában megkapóan mutatja, hogy a választás — akár a szerelemben is — lehet tragikus, de a halál (pontosabban, az önpusztító tisztaságvágy) nem sugall borúlátást. Nem, mert ha az ember felismeri tévelygését, bűnös voltát, képes levonni a tanulságokat f„az a bűnöm, hogy számító maradtam akkor is, amikor veled meg kellett volna éreznem a kegyelem pillanatát”), akkor élete mások számára okulásul szolgálhat. Julién Soréi önként, morális belső parancsolatok miatt vállalt halála hitelesíti azt a beszédet, amely a bíróság előtt váddá lett az erkölcsileg züllött társadalom ellen.

Julien Soréi számára a bűn, a bűnösség csak a megoldás fázisában válik világossá, úgy, hogy egy belső tisztulási folyamaton megy keresztül,'s rádöbben, úgy, amiként addig, nem lehet élnie. A Vörös és feketében a főhős sodor tragikum közelébe másokat, Trisztán és Izolda viszont csaknem az első pillanattól együtt halad a szükségszerűen bekövetkező vég felé. Amíg Julien irányíthatta, legalábbis módosíthatta pályáját, addig a Trisztán (Vas Istvánnal közös munka) szerelmesei predesztinálva vannak a halálra. A hogyan éljünk képlete itt eredendően más. Nem azért, mintha Illés a sorsszerűség, az elkerülhetetlen végzet, a minden áron beteljesülő tragikum gondolatával szembesülne. A dráma eredeti forrásanyagában kétségkívül van ilyen tendencia. De a szerzőpárt ennél sokkal inkább foglalkoztatta az, hogy a megismert lehetőségek után, a tisztázott és tudott helyzet milyen belső folyamatokon át juthat el a megoldásig. így válik ízig-vérig mai tartalmúvá a mondái történet.

Tulajdonképpen attól a ponttól, amikor Trisztán megérkezik Izoldával Marke király udvarába. Van némi eltérés az eredeti mondától. Ott az ügyetlen dajka itat bájitalt, vagyis a véletlen ejti csapdába a szerelmeseket. Itt viszont Izolda szánja a varázsitalt — tőr helyett — a gyűlölve szeretett lovagnak. A királyi udvarban — ha addig nem is — iszonyú súllyal nehezedik rájuk a felelősség, hogy az emésztő szenvedély igazsága ellenére jó és helyes-e, amit tesznek? A rejtőzködve élés konfliktusa kap itt kellő megvilágítást. Lehet-e titokban, bujkálva, csalások, mások ámítása révén a boldogsághoz jutni? A várható veszélyekre előre figyelmezteti a szerelmeseket Izolda szolgálója: „Kedveseim ti, átkozottak lesztek.” Az öröm, amihez így juthatnak, keserűséggel, fájdalommal terhes, s a teljesülés nyomában bűntudat és megbánás szorítja őket. Meddig bírhatják így, meddig ölthetik magukra az alakoskodás álarcát? Gyanú, rosszakarat munkál körülöttük, s csak olyan tiszta, jóhiszemű és bizalommal teljes embert csalhatnak, amilyen Marke király.

Trisztán döbben rá előbb az elkerülhetetlenre: „Mert nem jó nekünk beszélni / És hallgatni se jó nekünk / És jobb volna nekünk nem élni, / Ha másképpen nem élhetünk.” A körülmények ellenére kellene másként élniük, s a kettős szorítás elviselhetetlen. A kiút egyik formája az érzések átváltozása. A drámaírók puritán eszközökkel tették érzékletessé, hogy a szerelem a rá nehezedő nyomásra miként alakul

280