Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Kunszabó Ferenc: Alapállás, A szociográfiáról - egy készülő szociográfia ürügyén

mennyivel régebbiek azok, akik nem tartják a múltat elvetendőnek; vagy akik változást tudnak jónak az eszükkel, ám érzelmeik erősebben gyökereznek a múltban, s a meglóduló események közepette egyre inkább úgy látják, hogy téphetetlenül. Az embereknél is „régebbiek” azonban a társadalmi-gazdasági együtthatás, a történelmi hagyomány, a földrajzi helyzet s a hatalmi szférákban kifejeződő kulturális körök közötti ellentétek. — Ám a legmakacsabbak azok a szellemi hagyományok, amik, ha azonos civilizációkban keletkeztek is, a nemzeti múlthoz, a nyelvhez, a gondolkodás stílusához kötődnek, s éppen ezért minden mástól elütő sajátságaik vannak, azaz: a legjobban testreszabottak.

Az új korszakok csinálod persze rendszerint tudnak ebből valamit, éppen ezért a propagandában, nyilatkozatokban és programbeszédekben a fordulat pár éve után is könnyedén kijelentik, hogy megváltozott a társadalmi-gazdasági rendszer, mert megváltoztak a birtoklás és hatalomgyakorlás alapjai — attól azonban általában óvakodnak, hogy a történelmi tudat, a hagyományok, a szellemi irányzatok megfordításáról beszéljenek.

1949-től, de talán már 48-tól kezdve az ország sajtójában, könyvkiadásában, rádiójában egyetlen szociográfia sem jelent meg. Nem írtak, de legalábbis nem közöltek ilyen témájú írásokat a műfaj olyan jeles képviselői, mint Veres Péter, Illyés Gyula, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Darvas József, mások, például Németh László és Féja Géza, egyáltalán nem jutattak nyomdafestékhez, s még a közéletből is el kellett tűnniük, ismét mások külföldre mentek, mint Kovács Imre vagy Szabó Zoltán. Így volt ez egészen 1953-ig, amikoris Sztálin halálával és az egyidőben jelentkező társadalmi-gazdasági válsággal jelezhető nehéz helyzetben a szellemi élet újra megélénkült.

Még akkor is nagy dolog volt ez, ha egyelőre szociográfia és szociológiai tanulmány nem is jelent meg tulajdonképpen, hanem csak riportok, tudósítások, irodalmi riportok, mert ezekben már nem mindig a valóságtól jócskán idegen feltevések alapján kellett elemezni, hanem figyelembe lehetett venni a tényeket, vagy azok egy részét.

Akkoriban is újságolvasó idősebb polgártársaim tanúsíthatják, hogy mennyire örültünk már az ilyen híreknek is. Mert igaz hogy kihagyásosan, felemásan, sőt tagadva, de már tudósítottak bennünket a való világ jelenségeiről. Ravaszul, amire a legjobb példát nem a sajtóból, hanem a könnyűzene világából tudom előhozni: A szórakozóhelyeken unalomig játszották a győzelemmel, jókedéllyel, harccal átitatott számokat, aztán előlépett valaki, s azt mondta: Most pedig, kedves élvtársak, hallgassanak meg néhányat a nyugati imperiálizmus elferdült, népszédítő számaiból. S akkor a zenekar rákezdte, ám nem csupán ők pezsdültek föl, hanem a közönség is, olymértékben, hogy viharos tapsokkal és lábdobogásokkal adott kifejezést az imperiálista könnyűzenei eltévelyedések iránti undorának, sőt, egyszer jelen voltam a Corvin Áruház éttermében, aholis egy friss rock and roll szám után felpattant egy fiatalember, s bekiabálta: Repetát kérünk a zenész elvtársaktól, hadd undorodjuk ki magunkat még jobban! Ez is csapás az imperiálistákra!

Igaz, ez már 1954 őszén volt, abban az időpontban, amikor a szociográfia is kezdett újra jelentkezni, bár még mindig nem a saját burkában, hanem irodalmi riportban, tárcában, novellában, versben és színdarabban. (Sőt egyre jobb valóságjelzéseket lehetett kapni a Vidám Színpadon és a Ludas Matyi hasábjain.) Mert az írók is ravaszkodtak. A társadalomrajz, konkrét esetekkel és elemzésekkel nem jelentkezhetvén, oda furakodott be, ahová csak tudott. így például az idősebb írók, a nagy szo- ciográfusok eszmélkedéseket írtak, tanulmányokat, általános tárgyú elemzéseket — és útirajzokat. Bizony nem volt ez megvetendő, sőt (ma már látom, akkorában nem igen értettem) az adott helyzetben a legtöbb, amit tehettek. A konkrét szociográfia elé állított követelményeket megkerülve, feltártak annyit a való világból, amennyit lehetett, s ebből nem csupán illetékesek vonhattak le tanulságokat, ha éppen akartak, nem csak a véleményre jogosult milliók olvasó része alkothatott magának tisztább képet, hanem a fiatalabb tudós és művésznemzedékeknek is megmutatta, hogy az adott történelmi meghatározottságban hogyan, milyen irányokban és felfogásban lehet továbbművelni a közgondolkodás eme fontos részét.

A műfaj, a nálunk hagyományos szociográfia végülis a hatvanas évek elején tá272